„Megdöbbentett a cinizmusba hajló érzéketlenségnek az a foka, amellyel néhány kommentelő és levélíró a férfiak bántalmazásához állt. Első kattintásra értelmesnek, kvalifikáltnak tűnő nők állnak elő azzal, hogy a lelki bántalmazásba még nem halt bele senki. Komolyan? Öngyilkosság, alkoholizmus, neurózis, antidepresszánsok és még hosszan sorolhatnám, hányféle út vezet el egy lelkileg bántalmazott férfit vagy nőt a temetőbe. És akkor még a megnyomorított életekről, az elveszett évek sokaságáról nem is beszéltünk.
Erre aztán csípőből jön a válasz, hogy a férfiaknak könnyű, mert ők könnyen kilépnek egy párkapcsolatból, de a nők a gyerek, az anyagi biztonság kényszere miatt nehezen. Milyen szemüveg az, ami mögül ilyen torzan lehet látni a világot? Milyen az a psziché, amely nem képes elképzelni, hogy egy férfi is kötődjön ahhoz, aki lelkileg vagy fizikálisan bántalmazza? Vagy akár a saját gyerekéhez, akit nem akar elveszíteni. Hogy születik a feltételezés, hogy a férfiaknak olyan könnyű otthagyni a gyereket, a család biztonságát? Hogyan lehet ennyire gyűlölni a férfiakat?”