Miért nem esik le odaát a tantusz?

„Ezután eltelt egy hét, és – lobbierők vagy nem lobbierők – jött Orbán Viktor, és hirtelen szembefordulva azzal, amit addig sulykoltak, nyíltan vállalta, hogy tisztában volt a Bakutól várható lépésekkel. Szó sem volt ártatlan jóhiszeműségről és megtévesztettségről, arról, hogy bárki is bedőlt volna a Magyar Nemzet által közzétett miniszterhelyettesi levél komolyságának. Ennek éppen az ellenkezője történt: a külügyminisztérium pontosan jelezte előre az összes, lehetséges alternatívát – tehát a blöffölés veszélyét is a levelet illetően. Ő pedig a körülmények ismeretében döntött: »Semmi nem történt a döntésünk után, amivel ne számoltunk volna előre« – mondta a parlamentben. Ami, ugyebár, akárhogy is, de porig rombolta az egész jól fölépített elméletet a »szegény, ártatlan Orbán Viktort váratlanul csőbe húzták a bakuiak« képről.

Az elemi logika alapján itt most annak kellene következnie, hogy másnap – akár a szerzőtől, akár valamelyik harcostársától – már olvashatjuk is a helyzet feloldását: Orbán ezúttal nem azért áll fölötte minden mocskos földiességnek, mert a gonoszságok ártatlan áldozata, hanem azért, mert ő maga hozott nemes és kiemelkedő áldozatot. A rá jellemző közösségi lélekkel magára vette az egész kormány bűnét, és most majd ennek keresztjével a vállán indul a Golgotára. Micsoda istenember! Bezzeg a Gyurcsány ilyenkor is a nemzete ellen áskálódva fitnesz-fogyózik a Kossuth téren.

Ám a helyzetnek ez az értelmezése nem itt, hanem épphogy egy baloldali szerzőnél jelent meg (persze korántsem az istenítés szándékával). A Magyar Nemzetnél ennél sokkal praktikusabb megoldást választottak: egy árva szót nem szóltak az egész ügyről. A lap olvasói semmiféle értelmezést nem kaptak az orbáni önleleplezésről. Csupán mi mélázhatunk el azon, hogy ideológiai csődjük elkenése pusztán a pártelkötelezettség hagyományainak alkalmazásából ered, vagy már az igazodásuk jele egy nyilvánvaló bukás helyzetéhez, az önátmentésük reményében. Egyik rosszabb, mint a másik, de a második lehetőség az undor mellett legalább azzal a reménnyel kecsegtet, hogy szaporodnak szépen a hajszálrepedések.”