Tukács, tukács

„Rozi néni gyöngytyúklevesét tehát kevesen ízlelhették meg, ám akinek szerencséje volt hozzá, az óhatatlanul összevetette ezt a rudimentális képződményt (gyöngyös + víz + só) a saját leveseivel, majd ennek hatására önbecsülését elvesztette, hitében megingott. Vajon csakugyan helyes-e, hogy zöldséget főzök a levesembe - kérdezte önmagától az ilyen a megroggyant lélek -, pontosabban jó-e az, hogy a zöldséget a lébe belefőzöm? Létezik-e akárcsak egyetlenegy olyan ok, amelynek alapján erre a kérdésre igennel kéne válaszolnunk? Nem lehetséges-e, hogy valahol a végtelenbe vesző múltban utat vesztettünk és egy téveszméhez ragaszkodunk századok, vagy akár évezredek óta, ahogy ez általában is lenni szokott?

Messzire vivő, termékeny gondolatok ezek, de mi most nem követjük őket az önmarcangoló kétely, a kitartó kísérletezés és a lassacskán megszilárduló új kulináris világkép kanyargós ösvényein, hanem maradunk a gyöngyösöknél. Rozi néni az ő cserfes jószágait nem elsősorban az állati fehérje forrásának tekintette, számára ezek inkább csak az időjárás-jelentést szolgáltatták. A tanyán rádió, tévé, de még villany se volt, így aztán Rozi néni elsődleges információforrását a gyöngytyúkok jelentették. Állítólag nincs a világon még egy élőlény, amely a zivatar közeledtét annyival előre és olyan tévedhetetlenül jelezné, mint a gyöngyös, bár ezt kívülállóként nehéz elhinni. Az avatatlan azt látja-hallja, hogy ez a madár szüntelenül rohangál és röpköd, a szája be nem áll, egy komplett gyöngytyúkállomány pedig akkora ricsajt csap, hogy az arra járó abba belesüketül.”