A kormány az önmagukért tenni képes, áldozatot vállaló, kényelmetlenséget is elviselő, mobilizálható munkanélkülieknek nyújtana nagylelkű segítséget: azoknak, akik 100 kilométernél távolabb is hajlandóak munkát vállalni; emellett legalább három hónapja álláskeresőként nyilván őket a munkaügyi központ. Feltétel, hogy ne legyen saját ingatlanuk a munkavégzés helyén; az utolsó munkahelyük ne az új munkavégzési helyen, a távoli településen legyen, és ne annál a foglalkoztatónál, akivel munkaviszonyt létesítenek. Feltétel az is, hogy nem kaphatnak lakhatási vagy közüzemi támogatást, havi nettó jövedelmük pedig nem haladhatja meg a minimálbér kétszeresét, nagyjából 120 ezer forintot. A lakhatási támogatást pályakezdők is megkaphatnák.
A mindenkori minimálbérrel megegyező támogatás (jelenleg 93 000 forint) 60 százalékát bérleti díjra, 40 százalékát közüzemi díjakra lehetne költeni. A támogatás 18 hónapon át adnák, az első fél évben a lakás bérleti díját és a közüzemi díjakat (víz, csatorna, áram, fűtés) fizetnék, a második fél évben a bérleti díjat, a harmadik fél évben a közüzemi díjakat állnák. Ha letelik a 18 hónap, a tervezet szerint 36 hónapot kellene várni, mire újra lehetne igényelni a támogatást. A tervezet akár már 2012. október 1-én hatályba léphet. Az Index számításai szerint a jelenlegi 524 ezer álláskeresőből mintegy 470 ezren jogosultak lehetnek a támogatásra, ha megfelelnek a feltételeknek.
A tervezet tehát csábító: alkalmas lehet arra, hogy tényleg nagy számban gondolkodjanak el az álláskeresők ezen a lehetőségen. Azt viszont figyelembe kell venni, hogy a magyar társadalom ebből a szempontból a legkonzervatívabb életmódot folytatja más országokhoz képest: nem akarunk, nem merünk, nem vagyunk képesek kimozdulni saját tulajdonú ingatlanunkból, szülővárosunkból, családi és baráti kötelékeinkből. Ez a jelenség megmutatkozott az egészen az utóbbi időszakig alacsony hazai kivándorlási adatokon és az országon belüli alacsony mobilitási mutatókon is. Ez az attitűdünk természetesen sok pozitív, ugyanakkor számos negatív következménnyel is jár: hiába vagyunk az otthoni tornácon pipázgató, ki nem mozduló kurtanemesek népe, most ideje felkötni a gatyát és a vándortarisznyát, szerencsét próbálni az idegenben, ha már otthon nincs mit csinálni.
Kérdés persze, hogy az álláskeresők közül mennyien felelnek majd meg a fenti feltételeknek, mennyien élnek majd a lehetőséggel – és mennyien élnek majd vissza vele. Bár a törvény láthatóan igyekezett néhány nyilvánvaló kiskaput bezárni, nem féltjük a magyar emberek találékonyságát ezen a téren. A szigorúnak tűnő feltételrendszer ráadásul mintha saját törekvéseit is korlátozná, amikor is más városban való munkavállalást ír elő, mint ahol az előző munkahely volt. Kérdés az is, hogy hatalmas érdeklődés esetén mennyire lesznek fenntarthatóak a nagy összegű támogatások, és mennyi fog az ezek segítségével létrejött munkahelyeken keresztül visszacsorogni az állami költségvetésbe. Az Orbán-kormány tehát jó célok érdekében baltával faragott ki egy rendszert, sok buktatóval – mint nem egyszer az elmúlt két év során.