Németországban a helyzet talán még drámaibb. A „nagy befogadó” önkép darabokra hullott. Bár a kérelmek száma mérséklődött, a lakhatási válság és az integrációs kudarcok miatt a társadalmi türelem elfogyott. A németek most szembesülnek azzal, amit az elemzés „ragadós” problémának nevez: az akut túlterheltségből krónikus, strukturális válság lett.
De miért lehetetlen a kitoloncolás? A Faktum részletesen elemzi a jogi csapdát. A visszaküldés tilalma (non-refoulement) és az emberi jogi egyezmények olyan védőhálót – vagy inkább páncélt – jelentenek, amelyet szinte lehetetlen áttörni. Ehhez jön az időfaktor: a többszintű jogorvoslatok miatt az eljárások évekig húzódnak.
Ezalatt az érintettek munkát vállalnak, családot alapítanak, és mire a kiutasításról szóló papír megszületik, a „magán- és családi élet tiszteletben tartása” címén már lehetetlen őket eltávolítani.
És akkor még nem beszéltünk arról a prózai okról, hogy a származási országok sokszor egyszerűen nem veszik vissza saját állampolgáraikat.
A nyugati migrációs vita tehát ma már nem elvont morális kérdés, hanem a működésképtelenség beismerése. Az elemzés végkövetkeztetése a közép-európai olvasó számára egyértelmű: a szuverenitás nem üres szólam, hanem a végrehajtási képesség maga. Ha a kontrollt a határon feladjuk, utólag már a jogállam saját fékjei teszik lehetetlenné a rendteremtést. Nyugat-Európa most ezt a keserű leckét tanulja, miközben a magyar modell – a zéró tolerancia és a határok megvédése – az egyetlen működőképes alternatívának bizonyul.