„A nemzetiségváltás divatja és kényszere nagy történelmi állandó a Kárpát-medencében. A szlovákiai magyarság körében mindmáig erősek a kitelepítések, lakosságcsere, vagyonelkobzások és reszlovakizáció okozta történelmi traumák. Az a generáció, aki a hontalanság éveit gyerekfejjel még megélte, lassan elmegy, viszont a tapasztalat és »ösztön« továbböröklődött a ma gondtalan facebookozó, világjáró fiatal generációkra is. Így van az, hogy a huszadik század nehéz évtizedeiben nyelvkérdésben gyakran volt muszáj igénytelennek lenni, ma meg egyszerűen csak igénytelenek vagyunk. Értetlenül nézzük a Komárno-Bratislava közt járó sárga vonatból, hogy miért ugrál egypár piros gatyás ürge az ekeli állomás körül egy kétnyelvű táblával. Az, hogy ez a vonat csak egy nyelven beszél, fel sem tűnik. Ha pedig valaki igényelné a magyar szót is, az már nacionalista és magyarkodó.
Pedig egy erősebb öntudattal, közösségi igényeket karakánabban megfogalmazó hozzáállással az életünk minősége is jobbá válna. A kétnyelvűség ügye csak a kezdet. Aki igénytelen és passzív egy olyan, a nap huszonnégy órájában jelenlévő lételemmel, mint a nyelvhasználat, ugyanolyan igénytelen és passzív az élet más területein lévő jogaival és kötelességeivel kapcsolatban is. Legyen az akár egyéni szinten egy hitelszerződés aláírása a bankkal, szűkebb közösségi vonalon egy veszélyes szemétlerakat létesítésének megakadályozása a faluban vagy országos szinten a déli régiók gazdasági diszkriminációjának megszüntetése.
Az igénytelenség a politikai elitünkben is érzékelhető. Pedig neki hatványozottabban magasabb elvárásokat kéne támasztania önmagával szemben, különösképpen az olyan érzékeny szakterületeken, mint az oktatás vagy régiófejlesztés, legalább azáltal, hogy hozzáértő szakpolitikusokat alkalmaz, vagy legalább elég nyitott ahhoz, hogy megkérdezzen politikán kívül mozgó civileket.”