A lépfene támadta meg az embereket, akik mind a teremtőnél kötöttek ki
Három bomba robbant, de az európai pusztítók voltak a legkegyetlenebbek, mikor kivégezték a csoportokba verődött tömeget.
A skanzen jelleg mondatja csak azt velem, hogy a koncert helyenként nyugdíjasra sikeredett, mert egyébként más gond nem volt vele.
„A Poguest felületesen MacGowannel szokás azonosítani, ami addig oké, hogy ő írta az együttes legtöbb számát, ám idővel a többiek is egyre inkább kivették a részüket a dalszerzésből, és nem is tették rosszul. A most a jobb szélen bendzsózó Jem Finer például rengeteg keleti és balkáni elemet épített a zenébe, talán a Pogues zenei agyának sem túlzás nevezni; de az ősz szakállas, MacGowannál tíz évvel idősebb, de ugyanennyivel jobb formában is lévő Terry Woods vagy a sípos Spider Stacy sem rossz dalszerző. Bár a zenekar adott pár interjút, a Quart sajnos nem került a kiválasztottak közé, úgyhogy nem tudtam megkérdezni, mit gondolnak most a tagok arról a két alulértékelt lemezről, melyeket a kilencvenes években az akkorra teljesen használhatatlan MacGowan nélkül vettek fel - egyikről a Tuesday Morningot el is énekelte Stacy, és pillanatok alatt ki is derült, hogy minden szempontból jobb helyen van nála a mikrofon, mint az önmaga romjai alatt lévő frontembernél. Mégis, a közönség MacGowan iránti szeretete legalább olyan fontos alkotóeleme a Pogues népszerűségének, mint bármi más, és tényleg, megérdemeltük, hogy végre ő énekelje a saját dalait Budapesten, hiszen amikor az együttes egyszer itt járt a Petőfi Csarnokban, akkor épp Stacy volt az énekes.
(...) A nagyszámú közönséget remekül elszórakoztatta a Pogues, mely azért a folk-punkból ma már jóval közelebb áll az elsőhöz: egy ártalmatlan ír táncházi zenekarként funkcionál, amely persze, hogy eljátssza a ráadásban az Irish Rover című népdalt, és az kevésbé derül ki, hogy egy, a maga idejében zseniális dalszerző és hogy egykor félelmetes hírű zenészek alkotják, akik még mindig képesek odacsapni, de azért a tempó már egy árnyalatnyit lassabb. Ez a skanzen jelleg mondatja csak azt velem, hogy a koncert helyenként nyugdíjasra sikeredett, mert egyébként más gond nem volt vele, igazi fesztiválzenekarként mozgatta meg a Pogues a közönséget, melyben szinte alig volt magyar: amikor Terry Woods Puskás Ferencnek dedikálta a Young Ned Of The Hillt, senki meg se szólalt. Nem hinném, hogy akadt volna a koncert után a közönségben olyan, aki bánta, hogy nem inkább Snoop Dogg arcoskodását választotta a Pogues helyett.”