Az olasz meló – Faith No More a VOLT-on

„Közben pedig záporoznak a kilencvenes évek fontos himnuszai az évtized egyik legfontosabb zenekarától, és szerencsére mindegyik Patton-album érintve van. A From Out Of Nowhere ugyanolyan lendületes, mint a Live At The Brixton Academy koncertalbumon, a Last Cup Of Sorrow sokkal erőteljesebb, mint a stúdióváltozat, az Angel Dust-os dalokkal (Land Of Sunshine, Caffeine) meg úgysem lehet hibázni. Ami érdekes, hogy a zenekar már a koncert közepén ellövi a két legnagyobb slágerét (mind a kettőnek négybetűs a címe, és E-vel kezdődik), ami megint csak szimpatikus gesztus, mert ilyesmit kevesen vállalnak fel rajtuk kívül. Bottum természetesen még mindig a legviccesebb mozgású billentyűs a világon, Gould és Mike ’Puffy’ Bordin együtt lélegző ritmusszekciójának sincs még nagyon párja (bár a tisztesen megőszült Puffy – Lars Ulrichhoz hasonlóan – azért már nem üt le mindent), Jon Hudson tisztesen teszi a dolgát, a néha megafonba és adóvevőbe éneklő Pattonre meg úgysem lehet szavakat találni.

A Balotellinek ajánlott Just A Man után jön egy kis szünet, az első visszatérő szám pedig az a Midlife Crisis, amibe a hisztérikusan vicces C’est La Vie-t szövik bele, természetesen franciául. A másik meglepetés pedig a még Chuck Mosleyval készült ős FNM-dal, a Why Do You Bother egy kis Jay-Z-s inzerttel. Aztán a zenekar megint levonul, a tömeg oszlik, de még mindig nincs vége, mert jön az Album Of The Year utolsó dala, a Pristina, amiről itt kiderül, hogy koncertzárásnak is tökéletes. A merészebbek még reménykednek a We Care A Lotban, de ez az ima már nem talál meghallgatásra, amivel végeredményben nincs is semmi baj, mert ez a buli így is tökéletes volt.”