Kakukktojás voltam

„Ahogy a Matulások közül ketten (Tamás Bence Gáspár és Bede Márton) egy ideig iskolatársak voltak a Trefortban, te egy osztályba jártál Haszán Zoltánnal és Puzsér Róberttel az Aranyban – ti sosem vágtatok bele valami hasonlóba, mint a Matula?

Nem. Egyrészt azért, mert mi nem voltunk olyan összetartozóak, hogy így együtt csináljunk valamit. Sok mindenben benne voltunk, de egyik sem olyan volt, amivel ki lehetett volna állni egy nagyobb közönség elé. Másrészt pedig mi évekkel idősebbek vagyunk, ’93-ban érettségiztünk, akkor még internet sem volt, fel sem merült a fejemben, hogy valamit ki lehet hozni ebből.

Mondjuk az első Matula az egy összevagdosott-fénymásolt fanzine-jellegű újság volt.

Igen, de én ezt a fanzine-szubkultúrát sem annyira ismertem. Amiket együtt csináltunk, az mind házon belül maradt, és úgy éreztük, hogy ez így teljesen jó is. Nem gondoltam arra, hogy abból bármi is kisülhet, hogy ennyien ott vagyunk egyszerre az osztályban, hasonló érdeklődéssel.

Magyarországon van egy sajátos felfogása az irodalom és az újságírás kapcsolatának: a sajtótörténet legnagyobbnak tartott alakjaiként többnyire írók (Mikszáth, Ady) kerülnek elő, és mintha a társadalom és a szakma jó része is inkább az irodalmi megformáltságot, mintsem a sajtó demokratikus funkcióit kérné számon az újságíráson, szemben az angolszász hagyományokkal. Számos cikkel és most már egy regénnyel is a hátad mögött, te hogyan látod ezt a viszonyt?

Én magával az újságírással, mint szakmával eddig nem foglalkoztam tudatosan, így nincs a kérdésről markáns véleményem, de úgy vettem észre, hogy az igény a tényfeltáró újságírásra itthon elég későn jelent meg, aminek nyilván objektív okai is voltak. Nem az én gondolatom, sokan megírták már, hogy Magyarországon jellemzően azt tekintik újságírónak, aki publicista: nekik van a nagyobb ismertségük, táboruk, és nem azoknak, akik a tényfeltáró, objektív újságírást művelik.”