Mint engem.
Amikor édesapám egyedül hazajött, hatalmas, nagytermetű emberként csontsoványan, negyvenkilósan, három évig kereste a családját. Amikor végül belenyugodott, hogy nem tehet semmit, mert megölték őket Auschwitzban, megismerkedett édesanyámmal, és összeházasodtak. Egy németajkú, antiszemita környezetben felnőtt katolikus árvát vett feleségül (édesanyám a kőszegi MÁV árvaházban nőtt fel), hogy úgy tudjon mégis utódokat hagyni, hogy azok majd ne minősüljenek zsidóknak. Nehogy újra kiirtsák a családját.
Így lettem én, újra egy Frank Tibor, és így lett a húgom. Apám 57 évesen »megismételte« a családját. (...)
Tudja, Elnök úr, még mielőtt családostul megszöktem volna a Kádár-rendszerből, és átmásztam volna a vasfüggöny kerítésén, mint matematikus-közgazdász elvégeztem az ELTE történész szakát, kimondottan azért, hogy édesapám múltját és ezeket a fenti, borzasztó dolgokat, édesapám útját Auschwitzig, eredetiben tanulmányozhassam. Így négy évig kutattam irattárakban, könyvtárakban, de egyetlenegy olyan adatra sem akadtam, amely azt támasztotta volna alá, hogy ezeket a szörnyűségeket nem magyar honfitársaink követték volna el. Sőt, tény, hogy a környéken, a megyében sem volt német akkor. Pontosan úgy, ahogyan édesapám korábban elmesélte.
Nézze, tisztelt Elnök Úr, én az Ön nagybecsű elődeitől több magas kitüntetést is kaptam. Például Göncz Árpádtól az Elnöki Aranyérmet 1999-ben, Kanada és Magyarország kapcsolatainak fejlesztéséért. Majd Sólyom Lászlótól a Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjét, a forradalom ötvenedik évfordulójára, a hazai demokrácia fejlesztésében elért eredményekért. (Több száz hazai szakembert hozattam ki Kanadába tanulmányutakra, és jó pár milliárd forintot elköltöttünk otthon, a segélyprogramok során). Az Ön hivatala több mint egy évtizeden át volt programjaim fővédnöke.