Nyílt levél Áder Jánosnak

„Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!

Örülök, hogy elment Izraelbe, a Wallenberg-évfordulóra.

Szóvá kell tennem azonban, hogy a hírügynökségek szerint Ön ezen az évfordulón azt mondta, hogy »a magyar állam nem védte meg a zsidókat, hanem tétlenül szemlélte a zsidók elszállítását«.

Gondolom, hogy vagy a hírügynökség írta el, vagy Ön volt egy pillanatra figyelmetlen. Engedje meg, hogy mint az Ön honfitársa, innen a tengeren túlról elmondjam, miért sért engem – és gondolom sok más honfitársamat – a fenti megfogalmazás.

Az én édesapám egész családját elvitték a lágerbe, és közülük egyedül ő jött vissza. Megölték két testvéremet és az édesanyjukat, édesapám első feleségét. És persze más rokonokat. A bátyámat, aki legalább húsz évvel idősebb volt nálam, úgy hívták, hogy Frank Tibor.

Mint engem.

Amikor édesapám egyedül hazajött, hatalmas, nagytermetű emberként csontsoványan, negyvenkilósan, három évig kereste a családját. Amikor végül belenyugodott, hogy nem tehet semmit, mert megölték őket Auschwitzban, megismerkedett édesanyámmal, és összeházasodtak. Egy németajkú, antiszemita környezetben felnőtt katolikus árvát vett feleségül (édesanyám a kőszegi MÁV árvaházban nőtt fel), hogy úgy tudjon mégis utódokat hagyni, hogy azok majd ne minősüljenek zsidóknak. Nehogy újra kiirtsák a családját.

Így lettem én, újra egy Frank Tibor, és így lett a húgom. Apám 57 évesen »megismételte« a családját. (...)

Tudja, Elnök úr, még mielőtt családostul megszöktem volna a Kádár-rendszerből, és átmásztam volna a vasfüggöny kerítésén, mint matematikus-közgazdász elvégeztem az ELTE történész szakát, kimondottan azért, hogy édesapám múltját és ezeket a fenti, borzasztó dolgokat, édesapám útját Auschwitzig, eredetiben tanulmányozhassam. Így négy évig kutattam irattárakban, könyvtárakban, de egyetlenegy olyan adatra sem akadtam, amely azt támasztotta volna alá, hogy ezeket a szörnyűségeket nem magyar honfitársaink követték volna el. Sőt, tény, hogy a környéken, a megyében sem volt német akkor. Pontosan úgy, ahogyan édesapám korábban elmesélte.

Nézze, tisztelt Elnök Úr, én az Ön nagybecsű elődeitől több magas kitüntetést is kaptam. Például Göncz Árpádtól az Elnöki Aranyérmet 1999-ben, Kanada és Magyarország kapcsolatainak fejlesztéséért. Majd Sólyom Lászlótól a Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjét, a forradalom ötvenedik évfordulójára, a hazai demokrácia fejlesztésében elért eredményekért. (Több száz hazai szakembert hozattam ki Kanadába tanulmányutakra, és jó pár milliárd forintot elköltöttünk otthon, a segélyprogramok során). Az Ön hivatala több mint egy évtizeden át volt programjaim fővédnöke.

Szóval ilyen előzmények után Önnel is szeretnék legalábbis szívélyes viszonyban maradni.

Ezért barátsággal kérem, pontosítsa vagy a hírügynökségek híradásait, vagy helyesbítse azt, amit Ön – valószínűleg véletlenül – mondott Izraelben. Ennyi nekem elég lesz ahhoz, hogy apám, testvéreim emléke előtt is meghajolva, hírmondóként megmondjam nekik, hogy a mai Magyarország elnöke nem írta át a történelmet. Ez nekik elég lesz.”