Már a lakájmédia is irigykedhet?

„Nem lehetünk természetesen büszkék arra, hogy az elmúlt két évtizedben olyan médiapiacot sikerült itt kiépíteni, amit a független újságírás helyett a politikai részrehajlás ural, de azt talán kevesen gondolták, hogy ehhez a helyzethez képest is lehet visszalépni. Ha sokan nem is örültünk annak, hogy az állami médiaköltés jól kiszámíthatóan került a baráti médiához, azért azt el kellett ismerni, hogy ezekből a pénzekből magyar tartalom állt elő, magyar újságírók, szerkesztők, operatőrök megélhetését biztosította. Ha nem is volt ízléses, ahogy a Magyar Nemzet vagy a Népszabadság, az ATV vagy a HírTV remekül megélt a bőven juttatott állami apanázsból – kedvezőtlen politikai széljárás esetén persze kezdődött a hét szűk esztendő – az kétségtelen tény, hogy ezek a támogatások hozzájárultak a magyar médiapiac fejlődéséhez és olyan tartalmat állítottak elő, amelyekre a közönség egy részének igénye is volt.

Minőségileg új helyzetet teremt az, hogy az állami megrendelések nem a hagyományos értelemben vett, tartalmat előállító médiapiacon hasznosulnak, hanem egy plakátcégen keresztül termel bevételt tulajdonosának, és utána persze ki tudja még ki mindenkinek. Ebben a folyamatban nagyon csekély a hozzáadott érték, ez csak a kreatív elkészítésére, a plakát megtervezésére korlátozódik, amit persze nem szabad lebecsülni, bár aligha tudnék visszaidézni olyan igazán állami hirdetést, ami a magas minőségű kreatívjával hívta fel magára a figyelmet. Mindenesetre nem születik tartalom, nem jutnak álláshoz a munkanélküli médiamunkások, egyszerűen csak költségként jelenik meg egy állami vállalat, bevételként pedig egy magáncég könyvelésében. A közterületi hirdetéseket az különbözteti meg más reklámköltésektől, hogy ebben az esetben nincs tartalomgyártás, a közterület csak marketingkommunikációs csatornaként értelmezhető.

Nem kell persze azt gondolni, hogy a jelenlegi kormányzat idején nem jutnak hirdetési pénzek a sajtóba vagy az elektronikus médiába, de az tény, hogy a közterületi hirdetési piac jelentősen felértékelődött, és az állami vállalatok kommunikációjának egyik hangsúlyos eleme lett. Ez mindenképpen rossz hír a tartalmat előállító, a gazdasági recesszió által amúgy is erősen sújtott médiaszektorok számára. Adófizető állampolgárként persze az sem volt nagy öröm, amikor a kormányzatok a hirdetési költéseikkel a lakájmédiát jutalmazták, de ennél is rosszabb, ha azt látjuk, hogy adóforintokból már tartalom sem jön létre, hanem az egy különösebb értéket elő nem állító gazdasági tranzakció után osztalékként hasznosul.”