*
Mi is jellemezte még azt a bizonyos, 2002 utáni elmúlt nyolc évet? Egy  olyan jelenség, amit leginkább totális kontraszelekciónak nevezhetünk. A  2002-es választási vereség jól érzékelhetően megváltoztatta Orbán  Viktor személyzeti politikáját. Egyre-másra jelentek meg Orbán  környezetében másod-, harmadvonalbeli fideszesek, polgári körös  fantaszták, a való életben sokra jutni nem képes, sokszor dühítően  ostoba figurák. Velük szemben pusztán egyetlen követelményt állított a  Fidesz elnöke: a lojalitást. A szakértelem ekkorra már másodlagossá  vált. Nem véletlen, hogy a legkülönbözőbb döntések túlnyomó többsége  Orbán kezében összpontosul. Ő mondja ki a végső szót. Emlékszem egy  interjújára, ahol arról beszélt, mennyire nem szereti azokat az  embereket, akik himihumiznak, mismásolnak egy-egy szakpolitikai ügy  kapcsán, és ő mennyire tudja értékelni azt, ha egy-egy kérdést a  felelőse néhány mondatban be tud mutatni, hogy neki a főbb (általában  két-három) alternatívák közül már csak a végső döntést kelljen  meghoznia. Ez a fajta hozzáállás egyébként profi politikusra, igazi  menedzserre vall, de ehhez a saját területüket átlátó és ott jól  eligazodó szakértőkre volna szükség. Ők viszont már jó ideje hiányoznak a  jobboldalon.
Így jutottunk el 2010-ig  és a kormányváltásig. Ami ellenzékben még sokaknak nem tűnik fel  annyira, az kormányzati szerepben már nehezen takargatható. A  szakértelem megléte vagy hiánya némi túlzással (politikai) élet-halál  kérdése. Fájdalmas látni, hogy a stratégiai, koncepciózus gondolkodás  mennyire nem hatja át a mai kormányzati munkát. Ad-hoc döntések,  ötletelések nyomán előálló javaslatok, hatásvizsgálat, és  döntés-előkészítő szakanyagok nélkül meghozott jogszabályok – ma már  mondhatjuk – százai jellemzik a mostani kormány tevékenységét. Pedig  lehetett volna másképp is. Az elmúlt nyolc év alatt a média  szisztematikus felépítése, a gazdasági hátország megteremtése, a magyar  nagytőkések megnyerése és a pártszervezet megerősítése, illetve más  jobboldali pártok rugdosása mellett/helyett bőven lett volna idő komoly,  szakmai megalapozó munkák elvégzésére is. Ki lehetett volna érlelni  briliáns szakpolitikai stratégiákat, lehetett volna tanulmányozni jól  működő közigazgatási modelleket, fel lehetett volna térképezni a magyar  társadalom és gazdaság legégetőbb problémáit, lehetett volna jó európai  megoldásokat találni a hatékonytalanul működő állami rendszerek  konszolidálására és persze a sor még hosszan folytatható. Nem így  történt.
A 2010-es választási  győzelemmel megnyílt az út újra Orbán Viktor előtt, hogy a kormányzati  hatalom minden eszköztárát igénybe vegye a 2002-ben feladni kényszerült  elképzelései megvalósítására. A hangsúly immár elsősorban nem a  kormányzati munkán, hanem a klientúra megerősítésén van. Ez persze  részben helyes is tud lenni, de ezt a törekvést ma már nem a „ne mi nyerjük a legtöbbet”  finomkodó hozzáállása jellemzi, hanem a totális tarolásé. Most már  nincs finomkodás, nincs megértő együttgondolkodás, nincs  kompromisszumkeresés, de legfőképp nincs alázat. Ezért látszik a  kormányzati munka szinte minden területen koncepciótlannak,  előkészítetlennek és – tegyük hozzá szomorúan – eredménytelennek. Persze  tudom, hogy súlyos az örökség, annál is súlyosabb, mint ahogy bárki  közülünk el tudja képzelni. Tudom, hogy a szocialisták mind politikai,  mind gazdasági értelemben totális csődöt mondtak és hagytak utódaikra.  De egy kicsit is összeszedettebb, átgondoltabb kormányzással, több  alázattal, jobb ütemérzékkel is lehetne kormányozni.
2010-ben minden adott volt a politikai konszolidációhoz. Hogy levegőhöz  juttassuk az ellenfeleket is. Hogy legyünk alázatosak. Nagyvonalúak.  Tegyünk gesztusokat. Hogy szinte totális felhatalmazás mellett igazi  úttörő kormányzati lépéseket tegyünk. A történelmi lehetőség elveszett. A  fenti interjúrészlet alapján már azt is tudhatjuk, miért: tíz éve ez a  jobboldal értékelvű közösség volt, ma már pusztán érdekelvű.