*
Mi is jellemezte még azt a bizonyos, 2002 utáni elmúlt nyolc évet? Egy olyan jelenség, amit leginkább totális kontraszelekciónak nevezhetünk. A 2002-es választási vereség jól érzékelhetően megváltoztatta Orbán Viktor személyzeti politikáját. Egyre-másra jelentek meg Orbán környezetében másod-, harmadvonalbeli fideszesek, polgári körös fantaszták, a való életben sokra jutni nem képes, sokszor dühítően ostoba figurák. Velük szemben pusztán egyetlen követelményt állított a Fidesz elnöke: a lojalitást. A szakértelem ekkorra már másodlagossá vált. Nem véletlen, hogy a legkülönbözőbb döntések túlnyomó többsége Orbán kezében összpontosul. Ő mondja ki a végső szót. Emlékszem egy interjújára, ahol arról beszélt, mennyire nem szereti azokat az embereket, akik himihumiznak, mismásolnak egy-egy szakpolitikai ügy kapcsán, és ő mennyire tudja értékelni azt, ha egy-egy kérdést a felelőse néhány mondatban be tud mutatni, hogy neki a főbb (általában két-három) alternatívák közül már csak a végső döntést kelljen meghoznia. Ez a fajta hozzáállás egyébként profi politikusra, igazi menedzserre vall, de ehhez a saját területüket átlátó és ott jól eligazodó szakértőkre volna szükség. Ők viszont már jó ideje hiányoznak a jobboldalon.
Így jutottunk el 2010-ig és a kormányváltásig. Ami ellenzékben még sokaknak nem tűnik fel annyira, az kormányzati szerepben már nehezen takargatható. A szakértelem megléte vagy hiánya némi túlzással (politikai) élet-halál kérdése. Fájdalmas látni, hogy a stratégiai, koncepciózus gondolkodás mennyire nem hatja át a mai kormányzati munkát. Ad-hoc döntések, ötletelések nyomán előálló javaslatok, hatásvizsgálat, és döntés-előkészítő szakanyagok nélkül meghozott jogszabályok – ma már mondhatjuk – százai jellemzik a mostani kormány tevékenységét. Pedig lehetett volna másképp is. Az elmúlt nyolc év alatt a média szisztematikus felépítése, a gazdasági hátország megteremtése, a magyar nagytőkések megnyerése és a pártszervezet megerősítése, illetve más jobboldali pártok rugdosása mellett/helyett bőven lett volna idő komoly, szakmai megalapozó munkák elvégzésére is. Ki lehetett volna érlelni briliáns szakpolitikai stratégiákat, lehetett volna tanulmányozni jól működő közigazgatási modelleket, fel lehetett volna térképezni a magyar társadalom és gazdaság legégetőbb problémáit, lehetett volna jó európai megoldásokat találni a hatékonytalanul működő állami rendszerek konszolidálására és persze a sor még hosszan folytatható. Nem így történt.
A 2010-es választási győzelemmel megnyílt az út újra Orbán Viktor előtt, hogy a kormányzati hatalom minden eszköztárát igénybe vegye a 2002-ben feladni kényszerült elképzelései megvalósítására. A hangsúly immár elsősorban nem a kormányzati munkán, hanem a klientúra megerősítésén van. Ez persze részben helyes is tud lenni, de ezt a törekvést ma már nem a „ne mi nyerjük a legtöbbet” finomkodó hozzáállása jellemzi, hanem a totális tarolásé. Most már nincs finomkodás, nincs megértő együttgondolkodás, nincs kompromisszumkeresés, de legfőképp nincs alázat. Ezért látszik a kormányzati munka szinte minden területen koncepciótlannak, előkészítetlennek és – tegyük hozzá szomorúan – eredménytelennek. Persze tudom, hogy súlyos az örökség, annál is súlyosabb, mint ahogy bárki közülünk el tudja képzelni. Tudom, hogy a szocialisták mind politikai, mind gazdasági értelemben totális csődöt mondtak és hagytak utódaikra. De egy kicsit is összeszedettebb, átgondoltabb kormányzással, több alázattal, jobb ütemérzékkel is lehetne kormányozni.
2010-ben minden adott volt a politikai konszolidációhoz. Hogy levegőhöz juttassuk az ellenfeleket is. Hogy legyünk alázatosak. Nagyvonalúak. Tegyünk gesztusokat. Hogy szinte totális felhatalmazás mellett igazi úttörő kormányzati lépéseket tegyünk. A történelmi lehetőség elveszett. A fenti interjúrészlet alapján már azt is tudhatjuk, miért: tíz éve ez a jobboldal értékelvű közösség volt, ma már pusztán érdekelvű.