Köz(g)épszerű – Mi a jobb? XVI.

Amikor felkérést kaptunk a jobboldal elmúlt tíz évének elemzésére, akkor sokunkban a Fidesz elmúlt tíz éve idéződött fel. Nyilván okkal, hiszen a jobboldalon (nem a szélsőjobbon) más látható, komolyan vehető, potens politikai párt nemigen mutatkozik. Abban, hogy ez így alakult, a Fidesznek sok munkája volt, de a munka dandárját már 2002 előtt elvégezte, így most nincs más dolgunk, mint vigyázó szemeinket a Fideszre és a 2002-es Orbán Viktorra vetni, mert érzésem szerint ez a kulcsa annak, hogy megértsünk valamit az elmúlt tíz évből.
   
2002 májusában a Fidesz a sebeit nyalogatta, miután egy sikeres kormányzás után kénytelen volt átadni a kormányrudat a Medgyessy Péter vezette nemzeti közép(szer) kormányának. Hogy ez miért történt, és jó-e, hogy így történt, nem ennek az írásnak a tárgya; ellenben az igen, hogy az éppen leköszönő miniszterelnök első nekifutásra milyen következtetéseket vont le a választási vereségből.

Orbán fejében a Debreczeni által említett ügyek inkább csak a felszín kapargatásának, a lényeg megkerülésének tűntek. Ő ezeket felesleges értelmiségi picsogásnak, túlérzékenységnek, a civil életben megengedhető, ám a politikaiban luxusnak számító finomkodásnak gondolta. Orbánt már ekkor is egészen más szempontok izgatták. Ez pedig a jobboldal hosszú távú fennmaradása, amihez számos feltétel egyidejű megléte szükséges. És valóban, azokon a területeken, ahol a dominancia életbevágó a későbbi sikeres politikai szereplés szempontjából, Orbán és első kormánya nem volt elég határozott. Igen, itt elsősorban a gazdasági dominanciára kell gondolni. Egy olyan „nemzeti” nagytőkés rendszerre, amely megalapozhatja és hosszú távon életben tarthatja a jobboldali politikai pártokat, civil szerveződéseket, szakszervezeteket, az írott és elektronikus sajtót.

Mindezekben a jobboldal a rendszerváltozás első tíz évében látványos vereséget szenvedett. Tőkések nem álltak mögötte, hogy is állhattak volna, amikor a rendszerváltozás környékén valamirevaló (eredeti) tőkét felhalmozni képes rétegek egyértelműen a szocialisták köreiből kerültek ki; a média területén – némi satnya és igénytelen kezdeményezést leszámítva – lényegében nem látszottak; a szakszervezetek történelmi okokból a baloldalt támogatták; civil jobboldali mozgalmakról pedig hírből sem lehetett hallani. Orbánnak így lényegében a szó szoros értelmében a semmiből kellett egy működőképes politikai erőt létrehoznia, és azt politikai, pénzügyi és humán potenciállal felvérteznie (a szakpolitikai tudásról nem is beszélve).

 2002-re ebből a munkából lényegében a pártszervezet alapszintű, üzenetrögzítős működtetésén, a humán feltételek (értsd: a kormányzás) biztosításán kívül semmit sem sikerült megvalósítania. A Fidesz úgy esett ki a kormányzati szerepből, hogy ütőképes, az üzeneteit hatékonyan közvetítő sajtóval továbbra sem rendelkezett; gazdasági háttere pedig épphogy elkezdett volna szárba szökkenni, amikor az új kormány lényegében minden csapot elzárt. Politikai hátországa – néhány értelmiségi egyesülést leszámítva – szinte alig volt, és a közigazgatásban sem sikerült mélyebben megvetnie a lábát.

*

Orbán tehát úgy ment neki a 2002 utáni időszaknak, hogy az igazi hatalom (a gazdasági mellé most már a politikai is) továbbra sem az ő és a jobboldal kezében volt, és e tekintetben még csak megközelítenie sem sikerült politikai ellenfeleit. Egy területen ugyanakkor kétségtelenül rendkívül hatékonynak bizonyult: a jobboldal konszolidálásában. A pártrendszerben ugyanis ez időszak alatt korábban elképzelhetetlen mozgások indultak meg. Az addig erőteljesen fragmentált jobboldal lényegét tekintve egypólusúvá vált. Ami egykor a jobboldal legnagyobb problémája volt (lásd a '94-es és részben a '98-as választást), az idővel egy másikba fordult át. A Fidesz 2002-re, de különösen 2006-ra lényegében egyedül maradt a jobboldalon. Orbán Viktor túlságosan is jó tanulónak bizonyult azzal, ahogy magáévá tette Helmut Kohl doktrínáját, amelynek alaptétele az volt, hogy tőled jobbra ne legyen politikai erő. Orbánhoz képest nemhogy jobbra, de sehol nem volt senki. 2002-re meghalt az FKgP, a KDNP, nem volt már sehol az MDNP, és halott volt a Békejobb is.

A 2002-es vereségből Orbán nem azt szűrte le, hogy tompítani kell stílusán, vissza kell fogni a tempót, megértőbbnek, elfogadóbbnak, kompromisszumkészebbnek kell lenni (ekkor még a szakpolitikai háttérbázissal különösebb gondok nem voltak); hanem éppen ellenkezőleg: még erőteljesebben, még határozottabban, még agresszívabban kell teret nyerni, gazdasági- és médiatőkét kovácsolni, és természetesen a politikai ellenfeleket kritizálni. Ebben a gondolatkörben – bár ez lehet, hogy erősen hangzik – a kormányzás csupán egy másodlagos, kényszerű nyűg. Az elsődleges feladat a jobboldal hátországának miden áron történő megerősítése.

Ennek a magatartásnak a lenyomata végigkísérte a Fidesz ellenzéki időszakát. Azt az időszakot, amelyet a nyilván nagyon fontos felszíni csatározások, a klientúra és a médiahátország kiépítése mellett elsősorban a szerves szakpolitikai fejlődésnek kellett volna jellemeznie. Ezzel szemben sikerült – igaz közel sem egyedül – egy olyan nyelvezetet meghonosítani a magyar közéletben, amely párját ritkítja. A magyar politikai közbeszédet ugyanis a brutális hangnem és a teljesen irreleváns témák valami egészen furcsa ötvözete jellemzi. A hangnemet a szélesebb publikum talán még meg is bocsátaná, ha a közéleti diskurzus komoly témákról folyna; de a stílushoz olyan sivárság párosul, és olyan mértéket öltött az irreleváns, piszlicsáré ügyek napirenden tartása, amilyenre példát sem nagyon lehet találni. Nem kell hozzá hosszas tartalomelemzést végezni, hogy belássuk: érdemi, a társadalmat és a gazdaságot közvetlenül érintő témák helyén a közbeszédben a vulgáris elemekkel sűrűn tarkított személyeskedés, kiszivárogtatás, gyalázkodás és minimális hírértékkel sem bíró ügyek miriádjait találjuk.

Mindez és számos más egyéb tényező a politikai szembenállás olyan döbbenetes fokát hozta magával, amire nem nagyon van példa demokratikus országokban. A magyar politika ellenfelei között engesztelhetetlen harc alakult ki. Nincs bocsánat, nincs megbékélés, nincs kompromisszum. Nincs, mert nem lehet. a másikat el kell taposni, le kell igázni, ki kell szorítani, el kell kergetni, diszkvalifikálni kell. És ebben a jobboldalnak is súlyos felelőssége van.

*

Mi is jellemezte még azt a bizonyos, 2002 utáni elmúlt nyolc évet? Egy olyan jelenség, amit leginkább totális kontraszelekciónak nevezhetünk. A 2002-es választási vereség jól érzékelhetően megváltoztatta Orbán Viktor személyzeti politikáját. Egyre-másra jelentek meg Orbán környezetében másod-, harmadvonalbeli fideszesek, polgári körös fantaszták, a való életben sokra jutni nem képes, sokszor dühítően ostoba figurák. Velük szemben pusztán egyetlen követelményt állított a Fidesz elnöke: a lojalitást. A szakértelem ekkorra már másodlagossá vált. Nem véletlen, hogy a legkülönbözőbb döntések túlnyomó többsége Orbán kezében összpontosul. Ő mondja ki a végső szót. Emlékszem egy interjújára, ahol arról beszélt, mennyire nem szereti azokat az embereket, akik himihumiznak, mismásolnak egy-egy szakpolitikai ügy kapcsán, és ő mennyire tudja értékelni azt, ha egy-egy kérdést a felelőse néhány mondatban be tud mutatni, hogy neki a főbb (általában két-három) alternatívák közül már csak a végső döntést kelljen meghoznia. Ez a fajta hozzáállás egyébként profi politikusra, igazi menedzserre vall, de ehhez a saját területüket átlátó és ott jól eligazodó szakértőkre volna szükség. Ők viszont már jó ideje hiányoznak a jobboldalon.

Így jutottunk el 2010-ig és a kormányváltásig. Ami ellenzékben még sokaknak nem tűnik fel annyira, az kormányzati szerepben már nehezen takargatható. A szakértelem megléte vagy hiánya némi túlzással (politikai) élet-halál kérdése. Fájdalmas látni, hogy a stratégiai, koncepciózus gondolkodás mennyire nem hatja át a mai kormányzati munkát. Ad-hoc döntések, ötletelések nyomán előálló javaslatok, hatásvizsgálat, és döntés-előkészítő szakanyagok nélkül meghozott jogszabályok – ma már mondhatjuk – százai jellemzik a mostani kormány tevékenységét. Pedig lehetett volna másképp is. Az elmúlt nyolc év alatt a média szisztematikus felépítése, a gazdasági hátország megteremtése, a magyar nagytőkések megnyerése és a pártszervezet megerősítése, illetve más jobboldali pártok rugdosása mellett/helyett bőven lett volna idő komoly, szakmai megalapozó munkák elvégzésére is. Ki lehetett volna érlelni briliáns szakpolitikai stratégiákat, lehetett volna tanulmányozni jól működő közigazgatási modelleket, fel lehetett volna térképezni a magyar társadalom és gazdaság legégetőbb problémáit, lehetett volna jó európai megoldásokat találni a hatékonytalanul működő állami rendszerek konszolidálására és persze a sor még hosszan folytatható. Nem így történt.

A 2010-es választási győzelemmel megnyílt az út újra Orbán Viktor előtt, hogy a kormányzati hatalom minden eszköztárát igénybe vegye a 2002-ben feladni kényszerült elképzelései megvalósítására. A hangsúly immár elsősorban nem a kormányzati munkán, hanem a klientúra megerősítésén van. Ez persze részben helyes is tud lenni, de ezt a törekvést ma már nem a „ne mi nyerjük a legtöbbet” finomkodó hozzáállása jellemzi, hanem a totális tarolásé. Most már nincs finomkodás, nincs megértő együttgondolkodás, nincs kompromisszumkeresés, de legfőképp nincs alázat. Ezért látszik a kormányzati munka szinte minden területen koncepciótlannak, előkészítetlennek és – tegyük hozzá szomorúan – eredménytelennek. Persze tudom, hogy súlyos az örökség, annál is súlyosabb, mint ahogy bárki közülünk el tudja képzelni. Tudom, hogy a szocialisták mind politikai, mind gazdasági értelemben totális csődöt mondtak és hagytak utódaikra. De egy kicsit is összeszedettebb, átgondoltabb kormányzással, több alázattal, jobb ütemérzékkel is lehetne kormányozni.

2010-ben minden adott volt a politikai konszolidációhoz. Hogy levegőhöz juttassuk az ellenfeleket is. Hogy legyünk alázatosak. Nagyvonalúak. Tegyünk gesztusokat. Hogy szinte totális felhatalmazás mellett igazi úttörő kormányzati lépéseket tegyünk. A történelmi lehetőség elveszett. A fenti interjúrészlet alapján már azt is tudhatjuk, miért: tíz éve ez a jobboldal értékelvű közösség volt, ma már pusztán érdekelvű.