Felnövőben

„Megválni a szüleim házától, az otthonunktól, ahol felnőttem, amit anyu és apu csaknem egy egész életen át építgettek, életem egyik legnehezebb lépése volt. Pedig rég kihűlt már a családi fészek, s mindenki mondta, hogy tovább kell lépni. Végül összepakoltam, már csak néhány üres bútor és a csupasz falak maradtak, amikor bénító fásultság vett erőt rajtam. Leültem az egyik elnyűtt fotelbe, s csak bámultam magam elé. Váratlanul gyermek- és ifjúkorom legszebb emlékei idéződtek fel bennem. Még hangokat is hallottam, nem is olyan régi idők visszhangját: anyu nevetését, a mosógép zúgását, apu harsány köszönését, a bátyám morgolódásait…

Otthonunk múltjából legelevenebben kamaszkorom élményei élnek bennem. Például a nálunk rendezett első »zsúr«, a szilveszteri buli ötödikes koromban. Már csaknem éjfél volt, mire beálltunk az első lassú táncra. Arcunk egészen összeért, és még most is érzem a lány hajának illatát. Ebben a kiszolgált fotelben olvastam a kötelező irodalmakat is: Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit. Az Egri csillagok közepe táján értettem meg, hogy Dobó István és Bornemissza Gergely hőstettei az én múltam részét is képezik. Én is magyar vagyok!

Későkamasz éveim során már csak vendég voltam otthon, de a hosszú nyári vakációk idején azért sokszor mormolgattam e tágas fotelben a zsolozsmát. Így éreztem rá először a papi hivatással járó magány különös békéjére.”