Nem a magyarok szúrták el

„Tetézi a gondokat, hogy a filmet John Cusack vállára helyezték, neki kéne elvinnie a hátán. Ő azonban a sötét hajfestékén, műszakállán, és szénnel kihúzott szemén kívül nem sokban emlékeztet egy színészre. Pláne nem Edgar Allan Poe-ra. Cusack erőfeszítést sem tesz arra, hogy elhitesse, hogy alkotó művész, hogy válságba jutott ember, vagy hogy lángoló szerelmes. Pontosan úgy fest, mint akit véletlenül felejtettek ott Hollywoodban, és elmulasztották lefokozni A-ból C kategóriába, főhősből epizódszínésszé. Kapott vsizont maga mellé egy olyan főhősnőt, aki épp a túlzott igyekezetével tűnik ki mellette, de Alice Eve-et meg sajnos épp emiatt a kínos erőlködés miatt kellemetlen nézni. (...)

De nem lenne igazságos a színészek nyakába varrni a kudarcot. Mert ha egy thrillerben a forgatókönyv nem elég a feszültségkeltéshez, ha a dialógusok nem hitelesek, és a karakterek nincsenek kitalálva, akkor mit tehetnek? És mi más marad a rendező kezében, mint az olcsó hatáskeltő effektek? Nem nehéz ezeket tetten érni A holló-ban. De attól sajnos még soha nem volt valami félelmetesebb, mert olyan hangos, hogy kiveri a dobhártyánkat, sem attól, hogy folyton olyan sötét van, hogy az orrunkig sem látunk. Viszont minden illúziónkat lerombolja, ha a koporsóba zárt lányt olyan messziről fényképezik oldalsó kameraállásból, míg az az érzésünk nem támad, hogy a hiányos falú dobozba nemcsak a kamera lát be kényelmesen, hanem akár kisétálni is lehetne belőle –- ez már tényleg az ő sara.

Ezek után az a közhelyes megoldás, amivel a történetet lezárta, már igazán nem is olyan fájdalmas, jobbra nem számíthatott az, aki ébren maradt. Hiába a magyar közreműködés, az időnként felismerhető helyszínek, a jóhírünket öregbítő szakemberek, a bálterembe szilaj paripán bevágtató Fancsikai Péter, A holló-ra nem lehetünk büszkék. Hálistennek szégyenkeznünk sem nekünk kell miatta.”