Tizenkét állítás a politikai kereszténységről

„Bár személyes ízlésemtől fényévekre áll, tiszteletben tudom tartani, hogy egy kereszténydemokrata pártvezető a 2010-es választási győzelem éjszakáján szavazói előtt keresztvetéssel nyugtázza sikerét és vallja meg hitét – de azért az a szalonkaügy nem kellett volna.

Mivel a hit titokzatos adomány, Isten ments, hogy egy mégoly világnézeti párt képviselőin számon kérjem bármely felekezet krédóját – ám ha azt hallom, hogy egy kereszténydemokratának nem feltétlenül kell kereszténynek, vagyis Krisztus-követőnek lenni, legott névbitorlást vagyok kénytelen emlegetni.

Tetszikelem, hogy manapság olyan időket élünk, amikor kormányzati és egyházi tótumfaktumok nem ellenségként, hanem szövetségesként tekintenek egymásra – de azt is erősen lájkolnám, ha utóbbiak nem kritikátlanul takarnának fel a Fidesz-KNDP mögé, hanem legalább szökőévenként arról is értesítenék a közvéleményt, hogy valamivel nem értenek egyet.

Nagyon menőnek gondolom, hogy ma már katolikus egyházi vezetők is nyíltan állást mernek foglalni politikai kérdésekben – de ha azt látom, hogy egynémely írás igényessége alulról nyaldossa egy Magyar Fórum-publicisztika színvonalát, akkor legszívesebben megszaggatnám köntösömet, és fejemre hamut szórnék. (...)

Illőnek tartom, hogy végre kipenderítették az egyházak közül a szcientológusokat, az ilyen-olyan állatvédőket, nácigyanús ősmagyarokat és más gyülevész gyülekezeteket – de üdvösnek gondolnám továbbra is egyházként elismerni azon kisebb keresztény, pünkösdi, karizmatikus felekezeteket, amelyek annyira bizonyosan hisznek Istenben, mint a Hit Gyülekezete élén hoppmesterkedő Németh Sándor.

Kifejezetten szexinek gondolom, hogy van egy párt a magyar közéletben, amely rendre szót emel a „legkiszolgáltatottabb kisebbség”, vagyis a magzatok védelmében – épp ezért álmélkodva figyelem, vezetői ennek hangoztatása közben milyen könnyedén meg tudnak barátkozni a gondolattal, hogy „a társadalom jelenleg még nem érett” az abortusz szigorúbb korlátozására.

Egy percig sem várom el kereszténydemokrata felebarátaimtól, hogy politikusi tevékenységüket a templom egereként végezzék – ám azon csak felhúzom a szemöldököm, hogy parlamenti képviselőik csak akkor bírnak legalább részsikerrel vétót emelni egy kormányzati törvényjavaslat ellen, ha az (lásd a képviselők egyéb keresőtevékenységének megtiltása) a zsebükre megy.

Komálom, hogy bevezetik a kötelezően választandó hittan- vagy etikaoktatást az iskolákban – és már csak azt remélem, hogy utóbbi nem valamiféle tankönyvízű, letudandó tantárgy, hanem a szépre, jóra és igazra a diákok életéből vett szemléletes példákkal rávezető, élményszámba menő foglalkozás lesz. (...)

Elfogadom, hogy a köztársasági elnöki tisztség, akár betöltőjének személyétől függetlenül, tiszteletet parancsol – de hadd tekintsem már blaszfémiának, ha egy kiugrott szerzetesből lett politikai tanácsadó Jézus urunk kínhalálához hasonlítja a plágiumbotránya miatt lemondani kényszerült államfő megpróbáltatásait.

Mindenek felett pedig, már csak a személyes érintettség okán is, nagyon tökös dolognak tartom, hogy manapság a kereszténység által is tanácsolt hagyományos családeszményt megvalósítók, azon belül is a sokgyermekesek nemhogy nem harmadrendű állampolgárnak, de a jövőbe való befektetés legfőbb letéteményeseinek érezhetik magukat a hazájukban – és amilyen betegesen jóhiszemű tudok lenni, ebbéli megelégedettségemben mindenféle szalonkaügy, neofita túlbuzgóság, képmutatás, ízléstelenség és következetlenség felett egy csapásra hajlamos vagyok napirendre térni.”