A tolvaj lemondása után

„Orbán pedig eközben megszabadult saját, elhasználódott álamfőjétől, a vaniliás karikás kreténtől, aki Kádár farzsebéből csúszott át Antalléba, majd Hornéba, végül kötött ki Orbánnál. Viszont a kínos ügyet lezárták, az ellenzéki fieszta a nagy eleganciában elmaradt, felkészül valamelyik másik talpnyaló, hogy felköltözhessen a palotába. A népszavazási kezdeményezésével csúful megbukó LMP a Schmitt-lemondás árnyékában bejelentette, hogy nem volt ereje annyi aláírást sem gyűjteni, amennyinek a kétszeresét mérik néha nekik a közvéleménykutatók. Talán meg kellett volna kérni a másik két demokratikus ellenzéki pártot, és akkor az autogramvadászat eredményes lett volna.

Lám, idevezet az önzés, a többi párt lenézése. (...)

Orbán azonban mégis kapott egy nagy pofont: kiderült, hogy hatalma nem végtelen, és ha még egy pártkatonát jelöl a posztra, tovább rohasztja a saját tábor előtt is olvadozó tekintélyét. Oda a tévedhetetlenség mítosza, a személyi kultusz jegyében a kirakatba tett, zsírból készült portré a tavaszi napsütés kezdetére olvadni kezdett. A tegnapi »győzelem« hosszútávon semmit sem ér. Előbb-utóbb valakik úgy is helyreállítják a köztársaságot és újra lesz vállalható elnöke az országnak. Az biztos, hogy azt nem Orbán jelöli majd. Ha Schmitt megbukhatott a nyilvánosság erejétől, megbízója is meg fog bukni.”