20 éve mondják, hogy rajtunk múlik

„Az a mi dolgunk, hogy éljünk, hogy tessék minket békén hagyni, ha dolgozni akarunk és befizetjük, amit be kell. És ne kelljen annyi időt foglalkoznom az új szabályokkal, hogy még véletlenül se károsítsam meg a közösséget, amihez tartozom, amennyi idő egy gyerek felnevelésére is elegendő. Akarok egy házat, egy kocsit, és biztonságot nyújtani majd a gyermekeimnek, és hogy ne kelljen úgy elaludnom esténként, hogy mi lesz holnap. Ez a hatalmas nagy feladvány a XXI. század Európájában.

Ezt várja az én generációm, mely már ott van a munkaerőpiacon, de azon hezitál, hogy nem itt fog élni, elmegy innen jó messzire. Ahol lehet élni. A XXI. század Európájában ez pláne nem olyan nagy feladvány. Hetenként tartunk búcsúbulit, szétszéled az a korosztály, amitől annyit várt a mindenkori hatalom. Az én generációmról 20 éve mondják, hogy rajtunk múlik Magyarország jövője. Hogy majd mi elhozzuk a Kánaánt, az út előttünk ki lesz taposva, nekünk majd csak végig kell rajta mennünk, mosolyogva, izzadságcseppet senki sem lát majd homlokunkon. Nem látom a lehetőségeket. 20 éve nem látom, nem láttam 12 és 8 éve, és nem látom két éve, hogy miért lett jobb. Hogy mire lehet itt tervezni?

És valami nem hagy nyugodni. Hatalmas feladatot láttam valaha abban, hogy tényleg rajtam és a kortársaimon múljon egy ország jövője. De látom, hogy ezt a jövőt egy szűk érdekcsoport mindig magának akarja. Hatalmasnak ígérkezett a feladat, hogy akár egy picit is hozzátegyek ahhoz, hogy Magyarország ne egy következmények nélküli ország legyen; hogy újra legyen annak jelentése, hogy megbecsültség; hogy ha valaki eldönti, hogy ide szül egy gyereket, annak ne kelljen rettegnie a holnaptól. Hát belefáradtam, és lelkiismeretfurdalásom van, hogy belefásultam a nagy büdös magyar létbe.”