Kék fény

„Az egykor tehetséges és tisztességes dokumentumfilmesként jegyzett Pesty László – akinek persze már szakmailag hiteles korszakában is akadtak erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető húzásai, mint például a Fekete Doboz név lenyúlása – hosszú évekkel ezelőtt dobott damaszkuszi hátast, és a jobboldal egyik napszemüvegét rendre a homlokára biggyesztő Hír Tv-s megmondóemberként bosszantja azokat, akik egykor hittek benne és drukkoltak neki.

Közéjük tartozott e sorok írója is, akiről a múlt század nyolcvanas éveinek derekán az akkor még alighanem joghallgató Pesty Laci Csapody Tamással forgatott filmet a katonai szolgálat megtagadó Bokor-bázisközösséges fiúk baracskai börtönös hányattatásai kapcsán. (Csapody azóta egyebek mellett a 2000-es évek legjelentősebb monográfiáját tette le az asztalra, a bori munkaszolgálatosokról. Milyen érdekes, az ő tisztessége 30 év múltán is makulátlan.)

Aztán programszervezőként börtönszociográfiám ürügyén meghívott az akkor még SZDSZ mezben feszítő Pesty a Merlin Színházba – majd hosszú, néma csend. Illetve csak napi mínuszos hír: az előző fővárosi polgármester-választás előtt Pesty László az immár nácibaráttá züllött Tarlós István kampányfőnökeként lépett színre. Akkor az nem jött be, Pesty viszont az óta is bőszen osztja az észt, ostorozza a kommenistákat a Hír Tv kerekesztala mellől, amúgy többnyire intelligens – jó, nem kimondottan a Nagy Katalin nevű műsorvezetőnőre, vagy mondjuk, az olyan alkalmi meghívottakra gondolok, mint Dörner Náci György vagy Balázs Mosolygós Péter etc. – farizeusok társaságában. Pesty és társai korántsem Thürmer Gyula munkásmozgalmi panteonból kimenős deszantosait csepülik persze, ha van még ilyen alakulat egyáltalán, sokkal inkább a Gyurcsány nevével fémjelzett, magukat most éppen baloldali demokrataként meghatározó identitászavaros droidokat. No meg mindenkit, akik pofátlan módon merik nem annyira szeretni a fülkeforradalom Lenin Viktorát, mint mondjuk ő. (...)

Majd két évtizede kisérem figyelemmel a tetthelyről, és nem a stúdióból vagy a parlamentből, az iszonyúan összetett és rendkívül ellentmondásos magyar-cigány viszonyt, vagy inkább egymás iránti iszonyt. Riporterként, szociográfusként helyzeteket igyekszem rögzíteni, leírni. Véleményt formálni már régóta nem merek, akarok. Nem azért, mert nincs véleményem, hanem, mert tudom a szubjektum (ellenszenv, harag, együttérzés, szimpátia, no meg a megélhetés, a pénz persze, stb.) ebben a végletekig kiélezett, permanens konfliktushelyzetben a legrosszabb tanácsadó.

Éppen pozitív példának szánt főhősöd, a (nem tudni ki által) cigányszakértőnek kinevezett Forgács István mondja az opusz végén, hogy ez az ország, amiben élünk a Titanicra hasonlít, és menthetetlen. Voltaképpen azt állítja, hogy a cigány-magyar normális együttélésre nincs remény. Nagyjából így érzem én is, miközben a magam módján (reménytelenül) próbálok tenni ellene. Szkepszisem miatt sokszor szégyellem is magam, amit meg cinizmussal palástolok. De hazudni nem bírnék.

Filmed főhősénél, Forgács Istvánnál viszont életforma (hivatás) a hazugság, pontosabban az öngyűlölet – mert cigánynak született, és kénytelen felvállalni ezt, nem csak, mert látszik rajta, hanem mert ebből él –, az érdekből fenntartott és gerjesztett hamis tudat. Hogy intelligensnek látszó, legalábbis tanult cigányemberként azt mondja, amit a többségi társadalom cigánygyűlölő egyedei hallani akarnak tőle a többi, a resztli cigányról. A bűnözőkről, a tanulatlanokról, a mosdatlanokról, a szocpolszülőkről, stb., akiket ő, hasonlón az őt felhasználó többségiekhez, lenéz, gyűlöl, megvet, és akikkel nem vállal semmiféle sorközösséget. Az ő (és a filmben megszólaló többi megélhetési öngyűlölő) véleménye szentesíti csak igazán a rendes magyar családoknál elvárható mindennapi szalonrasszizmust.”