Se nem fantasy, se nem kalandfilm. Az a legnagyobb baja, hogy pont olyan semmilyen, mint a reklámkampánya volt.
„Negyedmilliárd dollárt elkölteni egy lassan százéves ponyva filmes feldolgozására elég meredeknek tűnik, a John Carter című se nem scifi, se nem fantasy, se nem kalandfilm. Nem is úgy termeli a lóvét, ahogy azt a stúdió elképzelte. Az a film legnagyobb baja, hogy pont olyan semmilyen, mint a reklámkampánya volt. Ha a Disney készítette volna el a Csillagok háborúját, az nagyjából olyan lett volna, mint a John Carter. Az eredetileg John Carter from Mars című project scifinek túl langyos, fantasynak túl egyszerű, kalandfilmnek meg túl unalmas, és ha a büdzsé java részét nem a látványba ölték volna, félóránál többet nemigen lehetne elviselni belőle. (...)
A szedett-vedett forgatókönyvön a színészek is csak annyit tudnak javítani, amennyit a tehetségük és a rendezés engedett, Kitsch a marsi jelenetekben a rettentő ágyékkötő ellenére is jó, bár kicsit fiatal a szerephez, a hercegnőt hozó Lynn Collins egy fokkal jobb, mint Carrie Fisher volt Leiaként, bár ez nem sokat jelent, a többiek közül talán az egyik űbergonosz Dominic Westet lehet kiemelni. Mark Strong kopasz, kékes bőrű kvázi-jedije inkább vicces, mint félelmetes, a négykarú bennszülött népséget meg egy percig nem lehet komolyan venni, de még mindig érdekesebbek, mint a többi mellékalak. A rendező Andrew Stanton úgy látszik, nem tud a hús-vér szereplőkkel mit kezdeni, az animáltakkal viszont igen - ezek csak akkor illik csodálkozni, ha nem tudjuk, hogy ő rendezte a Némó nyomában és a Wall-E című animációs filmeket.
A filmet az menti meg a teljes csődtől, hogy az ismét parasztvakításnak használt 3D ellenére iszonyú látványos, a csatajelenetek és a trailerben ezerszer ellőtt bazi nagy fehér majomszerűség (aminek persze kék vére van, Disney film ez, na) nagyon jól néz ki, szinte minden kockáról üvölt, hogy milliókat pakoltak a trükkökbe - kár, hogy így sem a forgatókönyvre, sem az egy fokkal lelkesebb és tehetségesebb szereplőgárdára nem maradt egy peták sem. Mindettől eltekintve a John Carter nem reménytelenül szar film, a DVD-kiadáson majd úgyis lesz kismillió olyan kimaradt jelenet, ami betömi a történet hézagait, és úgy érthetővé válik például az, miért is harcolnak a marslakók egymás ellen egy olyan bolygón, ahol láthatóan semmi nincs?”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
