A 2010-es választások után, amikor a konzervatív Fidesz-KDNP koalíció a parlamenti mandátumok 68 százalékát nyerte el, Paul Krugman (The New York Times) kongatta meg először a vészharangot, aki egy posztszovjet, tekintélyelvű rendszer újjáéledését vizionálta Magyarországon. Ezt követően az új miniszterelnököt, Orbán Viktort a brit Guardian már egyenesen autoriter vezetőnek aposztrofálta, amire a Washington Post rálicitált azzal, hogy Fehéroroszországhoz és Putyin Oroszországához hasonlította Magyarországot.
Nem sokkal az első kritikák megjelenése után a magyar származású amerikai professzor, Charles Gati nagy megelégedettséggel jelentette ki a Times hasábjain, hogy Magyarország „többé nem nyugati típusú demokrácia”. Miután az országot a baloldali lapszerkesztők kiközösítették a nyugati országok köréből, Magyarország immár legitim célpontjává vált a liberális kereszteshadjárat új fázisának, az amerikai intervenciónak. A becsmérlő írásokat abszurd politikai iránymutatások követték, amelyek célja Európa egyik pártpolitikai szempontból legsikeresebb jobbközép pártjának megsemmisítése volt.
A Washington Postban múlt héten megjelent cikkükben az egykori budapesti nagykövet, Mark Palmer, Charles Gati és Haraszti Miklós professzorok a Szabad Európa Rádió programjainak újraindítását szorgalmazták a magyar demokrácia védelmében. A hidegháborús időszaktól eltérően azonban a cél ez alkalommal nem a szovjet típusú, kommunista rendszer visszaszorítása, hanem egy demokratikus úton megválasztott kormány meggyengítése. E sajnálatos állásfoglalás értelmében az Egyesült Államok kormányának és az amerikai adófizetőknek fel kellene felvenniük a harcot az állítólagos zsarnokság szellemével egy olyan NATO tagállamban, amely más országokkal ellentétben a mai napig az USA egyik leghűségesebb szövetsége Afganisztánban.
A jobbközép koalíciót sokan illették kritikával a 2010-ben elfogadott médiatörvény túlzottan szigorú intézkedései kapcsán. A magyar Alkotmánybíróság – éppen az az intézmény, mely a kritikusok szerint Orbán Viktor zsebében van - azonban később érvénytelenítette a törvény kifogásolt passzusait. Ez a döntés ékes bizonyítéka annak, hogy Magyarország közjogi intézményei az alkotmányos reformok közepette is megfelelően működnek. Mindezek ellenére Palmer, Haraszti és Gati azzal érvelnek, hogy a szólásszabadság, sőt maga a demokrácia forog veszélyben Magyarországon. A Fidesz és Orbán szabad sajtót korlátozó lépéseire példaként említik a CNN kiemelését az egyik magyar kábeltévé szolgáltató által kínált népszerű csomagból, illetve a Klubrádió frekvenciaengedélyének meg nem hosszabbítását.
Eme változások valójában a piaci verseny következményei. Az állami tulajdonban levő Malév múlt hónapban bejelentett csődje jól mutatja, hogy a verseny nem csupán a telekommunikációs cégeket érinti. A Magyar Telekom a CNN viszonylag alacsony nézettsége miatt döntött úgy, hogy kiveszi az alapcsomagjából (míg más szolgáltatók csomagjaiban viszont szerepel az amerikai hírcsatorna). A Fidesz-ellenességéről ismert Klubrádió pedig a független Médiatanács által meghírdetett tenderben maradt alul, miután 12 év elteltével lejárt a frekvenciahasználati jogosultsága. Természetesen vannak más, ellenzéki beállítottságú tévécsatornák és rádióállomások amelyek továbbra is szabadon sugároznak, a nyomtatott és online sajtó pedig szabadon virágzik.
A szólásszabadság ügye csupán álca, mert a baloldal elégedetlenségét valójában a tradicionális értékrendet tükröző kormánypolitika gerjeszti. Vernon Lowe helyesen
jegyezte meg, hogy Magyarország konzervatív kormánya a nemzetközi liberális média „megmondóembereinek” vesszőparipájává vált, akik minden olyan dohányzóasztal alatt fasiszta zsarnokot sejtenek rejtőzködni, aminek a tetején egy Biblia pihen.
Való igaz, hogy a magyar alkotmány elismeri az ország keresztény hagyományait, hogy a házasságot mint férfi és nő életközösségét definiálja, és hogy kimondja, az emberi élet a fogantatás pillanatától kezdődik. Az alaptörvény továbbá kodifikálta az adósságplafont és Brüsszel bánatára megerősítette, hogy a 700 éves múltra visszatekintő forint Magyarország hivatalos pénzneme. Ezek a rendelkezések hűen tükrözik a magyar emberek többségének értékrendjét, amelyet igenis helyénvaló, hogy az ország Alaptörvénye rögzít. Nem meglepő módon a liberális szakértők és bürokraták érzékenységét sérti a magyar emberek hagyománytisztelete, ugyanakkor ez nem megfelelő ok arra, hogy valaki diktatúrát kiáltson.
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden rendben volna a Duna partján. Korábban én magam is kritizáltam a Fidesz-KDNP kormány egyes intézkedéseit; a Wall Street Journal-ben közölt
cikkemben kiemeltem az új alkotmány problémás részeit, a magántulajdon és a gazdasági szabadság nem megfelelő jogi védelmét és a hatalmi ágak nem elegendő mértékű szétválasztását. De a ballépések ellenére Magyarország semmiképpen sem Fehéroroszországhoz vagy Oroszországhoz hasonlatos tekintélyelvű rendszer.
A mértékletes kritika és a tiszteletteljes hangvétel nem a Fidesz, illetve a közép- és kelet-európai konzervatív pártok megsemmisítésében kimerülő baloldali küldetés célját szolgálja. Magyarország utóbbi kritikusai az Orbán-kormány baklövéseit arra használják fel, hogy igazolják nemzetközi kampányukat, amelynek végeredménye a Fidesz veresége lenne a 2014-es parlamenti választásokon. A Fidesz által elszenvedett vereség egyenlő volna a kommunista utódpárt MSZP győzelmével: arról a pártról beszélünk, amelnyek népszerűsége napjainkban 14 százalék körül mozog.
Az amerikai adófizetőknek nem szabadna finanszíroznia a SZER magyar nyelvű adásait, amelyek valójában a MSZP-t segítenék választási győzelemhez, amit a párt önmagában nem volna képes megnyerni. A magyaroknak joguk van saját maguk kormányzásához. Ahelyett, hogy az Egyesült Államok beavatkozását sürgetnék a magyar belügyekbe, a Gatihoz és Harasztihoz hasonló emigránsoknak, ha valóban szívükön viselik az ország sorsát, inkább a helyszínen, Magyarországon kellene részt venniük az események alakításában. A politika lényege a tényleges részvétel, és bármit is tett a Fidesz, a politikát nem eltörölte, hanem egyszerüen nyerésre áll benne.
Másrészről Amerikának nagyobb gondja is akadhatna Magyarországnál, ott van például Irán, Szíria, Venezuela és Kína, csakhogy párat említsünk. Ezek azok az országok, melyek valóban fenyegetik az Egyesült Államok biztonságát és érdekeit, ahol az emberek nem élvezik a szólásszabadság jogát és akár politikai gyilkosság áldozatává is válhatnak. Ha az USA hajlandó pénzt áldozni arra, hogy áthágja más kormányok korlátozó intézkedéseit az internetre, a műholdas kommunikációra és a mobiltelefon-használatára nézve, akkor íme az elsőszámú jelöltek. A magyarországi események félremagyarázásával Palmer, Haraszti és Gati (és ne feledkezzünk meg Paul Krugmanról sem) eltorzították az emberi jogok és a szólásszabadság jelentését annak a több millió embernek a kárára, akik valóban az elnyomás rendszerében élnek és egy rossz leírt vagy kiejtett szó a halálos ítéletüket jelentheti.
Sosem volt az Egyesült Államok kötelessége, illetve joga, hogy akarva-akaratlanul beavatkozzon más nemzetek belügyeibe. Igaz, Amerikának küldetése, hogy felkarolja a szabadság ügyét és harcoljon a zsarnokság ellen. De mint a magyar politika józan vizsgálata során kiderül, Magyarország bizonyosan nem tekintélyelvű diktatúra.
A SZER újraindítása olyan otromba, gátlástalan, és végső soron a jelenlegi kormánypártok elmozdítására irányuló lépés lenne, ami az egyik leghüségesebb szövetségesünket megalázó, lealacsonyító beavatkozás lenne. A baloldalt nem jogosítja fel a az ilyesfajta beavatkozásokra az, hogy történetesen írtózik a hagyományos magyar értékektől – amelyek némelyike egyébként Amerika szívéhez is közel áll.
Marion Smith a Common Sense Society alapító tagja, a Heritage Foundation kutatója. Az itt kifejtett nézetek a szerző sajátjai.