Szemérmes szerelem: a baloldal és a nemzet

„Kétféleképpen is elkezdhetném ezt az írást a baloldal és a nemzeti kérdés viszonyáról. Mindegyik bevezető úgy kezdődik: »elég volt...« Lássuk az elsőt, az indulatosabbat. Elég volt abból, hogy eltűrjük: ha a nemzet ügyéről van szó, a baloldalnak valahogy mindig mentegetőznie, bizonykodnia kelljen. Elég volt abból, hogy elfogadjuk: van »nemzeti oldal« nemzeti pártokkal, és van egy másik, nyilván kevésbé vagy egyáltalán nem nemzeti, mi, baloldaliak, demokraták, köztársaság pártiak. Elég abból, hogy végül mi magunk is elhiggyük: nekünk külön szorgalmi feladatokat kell elvégeznünk, még nagyobb zászlót lobogtatnunk, még terjedelmesebb kokárdát kitűznünk ahhoz, hogy elfogadják azt, ami természetes és elvitathatatlan, magyarságunkat és nemzeti elkötelezettségünket.

Elég volt ebből, mert semmiféle okunk nincs a mentegetőzésre. Hiszen a valódi baloldal lényege éppen a közösség-elvű gondolkodás, a testvériség, az egyenlőség, a szolidaritás étosza, a nemzet pedig a család után a legközvetlenebbül átélhető élményét adja a közösségi összetartozásnak. A baloldal vádként emlegetett »internacionalizmusa« nem a nemzet elárulása, hanem a szolidaritás kiterjesztése a nemzethatárokon túlra, a hasonló helyzetben lévők, a javakban és előjogokban nem bővelkedők, az emelkedni vágyók világméretű sorsközösségének elismerése. Továbbfejlesztése annak az erkölcsiségnek, amit a nemzetet kisajátítók által szintén kisajátítani akart kereszténység, majd a humanizmus és a felvilágosodás tett normává: az ember egyetemes tiszteletét, az emberiséget összefűző felelősség és közösség tudatát. (...)

A mai kormánnyal nem az a baj, hogy »nemzeti«. Ellenkezőleg, a baj az, hogy nem az. Nem erősíti, hanem gyengíti a nemzetet összetartó szálakat, szítja a konfliktusokat, növeli a különbségeket, terjeszti a bizalmatlanságot, a nemzet egyik felében nem társat, hanem ellenséget vagy bűnbakot keres, Igazi szellemi-erkölcsi Trianont hajt végre, csak nem területeket, hanem társadalmi csoportokat, gondolkodásmódokat, történelmünk egész darabjait hasítaná le a nemzet testéről. Amikor ez ellen föllépünk, nemzeti feladatot teljesítünk, a legigazabb nemzeti ügyet szolgáljuk. 

De van ennek az írásnak egy másik, kevésbé indulatos gondolatsora is. Ez is úgy kezdődik:  »Elég volt...« De - nem csorbítva az előbb elmondottak igazát - másképp folytatódik. Elég volt abból, hogy az ország egyik fele ne értse a másik érzéseit. Elég volt abból, hogy a kormányváltásoknál az ország egyik fele mindig gyászba boruljon, és ne csak politikai érdekeiben, hanem legmélyebb és legőszintébb hitében, igazának tudatában érezze sértve magát. Elég volt abból, hogy mi sem próbáljuk érteni: miért érez így a másik. Elég volt abból, hogy ne érezzük át azoknak a sebeknek a fájdalmát, amelyeket a »másik« (adott esetben magát nemzetinek nevező) oldal tömegei kaptak, akár a nagyszüleiken, dédszüleiken keresztül, és ami miatt úgy érzik, ők a nemzeti eszme hordozói, mások pedig a megrablói. (...)

A kölcsönös megértés, a különböző történelmi élmények, családtörténetek átérzése és egységes nemzeti történelemmé oldódása nem fog menni viták, kínos szembenézések nélkül a baloldalon sem. De a magyar baloldal nem akkor tesz jót, ha kisebbrendűségi érzéstől hajtva görcsösen bizonygatja hazafiságát, és nem is akkor, ha megtagadja saját igazát. Ki kell szenvednie, meg kell beszélnie a maga történelemképét Trianonról, Horthyékról, a világháborús katasztrófáról, az ötvenes évekről és a Kádár-korszak ellentmondásairól is. Azért, hogy legyen végre közös nemzeti örökségünk. Nem külön egy a »bal-nemzetnek« és egy a »jobb-nemzetnek«.”