„Már a Jobbik három évvel ezelőtti európai parlamenti kampányában jelen volt a politikai antiszemitizmus Morvai Krisztina magukfajtázásában, az Izrael ellen harcoló palesztinok hazai belpolitikai üzenetet hordozó kultuszában. Nyíltan szembefordulnak a második világháború óta a demokratikus politikai erők által Európa-szerte elfogadott emberi jogi konszenzussal, a náci Németország és szövetségesei rémtetteinek megbélyegzésével. Nyíltan megjelent ez Gaudi-Nagy Tamás T/4365/38. számú költségvetési módosító indítványában, amelyben »az 1947-es Párizsi Békeszerződésből eredő kárpótlás« kiadásainak törlését kezdeményezte arra hivatkozva, hogy Magyarország sem Izraellel, sem a zsidókkal nem állt háborúban. Emellett a Jobbik – eltérően az alkotmányos eszközökre szorítkozó nyugat-európai radikális pártoktól – a Magyar Gárdával az egykori német nácikra, olasz fasisztákra, magyar nyilasokra, szlovák és horvát hasonmásaikra emlékeztető módon paramilitáris alakulatot hozott létre, és politikusai használják annak szimbólumait. Ezek az alakulatok egyenruhában, alakzatban vonulva félemlítik meg a politikai célpontnak tekintett etnikai csoportot, lőgyakorlatokat folytatnak, vagyis erőszak alkalmazását helyezik kilátásba.
A Jobbik e két sajátossága alapján állapíthatja meg a komoly politikai elemző, hogy a párt nem egyszerűen szélsőjobboldali, de náci jellegű szerveződés. Nézetei és eszköztára alapján a politikai törekvéseknek azt a válfaját képviseli, amely egykor Hitler és Szálasi népirtó rendszerében teljesedett ki. A Jobbik politikusainak meghívása szakpolitikai vitába olyan, mintha Hitler minisztereivel akarná valaki megbeszélni az autópálya-építés vagy a műgumigyártás szakmai kérdéseit. A politológus helyesen teszi, ha tanulmányozza a magyar szélsőjobboldalt, miként azt például a Political Capital kutatói teszik, de vitára hívni őket más dolog, márpedig Török a kettőt összemossa. Ha az európai humanizmus alapjait elutasítókkal ülnénk le »szakmailag« vitatkozni, saját humanista elkötelezettségünket tennénk kérdésessé. Aki a Jobbikot hívja vitára, ezt teszi, és éppen ezzel teszi szalonképessé az újnyilas pártot. Márpedig a büntetőjog helyett a demokratikus politikából való kiközösítés velük szemben a hatékony eszköz, ha nézeteiket a demokratikus nyilvánosság szégyellni valónak tekinti, akkor azokkal tévéstúdiókban, egyetemi politikai vitában nem is lehet fellépni. A politológusok azonban éppen a Jobbik ama alapvető jegyeit nem értik, amelyek őt a humánus alapon álló demokratikus pártoktól megkülönböztetik, és ezért hívják meg politikusaikat. Ezt nevezem a mai magyar politológia nyomorúságának.”
