Ebbe az előrehozott választásba a kormánynak nem szabad beleegyeznie, még akkor sem, ha a vele szembeni aknamunka a szakításig és újabb büntető intézkedésekig fajul. A szakításnak és minden EU-szabály önkényes felülírásának, a végső elkülönülésnek amúgy is annyi jele van már, hogy ezt vállalni kell. Lássa az egész világ, lássa Európa minden nemzete, hogyan tesznek tönkre egy európai nemzetet, azért, mert új alkotmányt merészelt írni magának és mert a saját lábára akart állni.
De ezzel a parlamenti ellenállással, amely iszonyatosan nehéz gazdasági körülmények és leminősítések között folyik majd, a háborúnak még nincs vége. Mert van még valami, amit a kétharmados országgyűlési többségtől és személy szerint Orbán Viktortól nem vehetnek el. Nem vehetik el azt a másfél, kétmilliós tömeget, népet és polgárt, amely a választási eredményt kiküzdötte, megszenvedte és megünnepelte. Ez az akkor mozgósított erő most is itt kell álljon mögötte, ha a körülmények változása következtében nem is éppen ugyanabban a harckészültségben, mint amilyenben a kétharmados győzelmet kivívta. Ez a társadalmi erő megvan. Harckészségét fel lehet támasztani. A veszély most nagyobb. A magyarság léte most a tét. Ha ez a milliós tömeg most kiáll a kormány és Orbán mögött, dacolva a kétségtelen anyagi nehézségekkel, ha újra megszervezi magát, akkor bebizonyítja a világnak, hogy nemcsak félrevezetett, öntudatlan, ide-oda csapódó Tahrir téri tömeg létezik, hanem Európában él az ötvenhatos magyar szellem és létezik egy öntudatos társadalmi erő, amely nemcsak valami ellen, hanem valamiért, pontosabban a saját függetlenségéért képes kiállni. Harcba szállni.
Ennek a seregnek az IMF nem tud parancsolni. Hozzá sem fér. Hacsak nem hoz megint izraeli kommandósokat ellene, mint 2006-ban.