Buszokkal jöttek, nem virággal

„Ha a január 2-i tüntetésre azt mondták, hogy azon százezren voltak, akkor meg kell kockáztatnom, itt két- vagy háromszor többen voltak. Mint mindig, beszélnek itt millióról egyfelől, másfelől meg százezerről, de a hömpölygő tömeg számomra végeláthatatlannak tűnt. Már a Deák téri földalattinál sejteni lehetett, hogy itt nem páran fogják Orbánt éltetni és az IMF-et szidni – már az állomás bejáratához vezető folyosó is bedugult.

Itt azonban az is látszott, hogy az úri középosztály gyűlik, meg akik lecsúsztak, de ünneplő öltözékük még akad, ha 1986-os konfekció szerint is. Sajnos azon nem tudunk ironizálni, hogy a vidékiek már öltözékük alapján felismerhetőek voltak, hiszen csoportokban vonultak a kormánypártiak, szépen, rendezetten. Szegediek közé vegyülve sikerült megtudni, hogy onnan autóbusszal jöhettek a nemzetközi bankuralom ellenségei és a kormány barátai, egy ezresért, ami mondhatni ingyér’ van a vasúti jegy árához képest. Informátoraink viszont büszkén vallották, hogy vonattal jöttek, mert a haza nem eladó. Ugyanők, némi gondolkodás után, készségesen elfogadták, hogy a helyesen értelmezett liberalizmus nem rossz dolog, ha a szabadság szeretetét értjük alatta. Hisz most éppen arról van szó, Magyarország szabadságharcáról.

A bundákba öltözött, kucsmákat hordó tömeg zenei ízlése is egységesnek volt mondható – leginkább egy lakodalomra volt hasonlatos, amint a menet a templomba megy, majd ott imádkozik. Mintha egy körmeneten lettünk volna, ahol áhítatból áhítatba révednek a hívők, de ezt olykor átvágják egy lakodalmas rockba ágyazott bús nótával. No, nem a »Száz forintnak ötven a felé«-vel (ami ide illett volna), sokkal inkább kesergőkkel, amelyek Nagy-Magyarország dicsőségét idézték.”