Ahol virágpor van, oda gyűlnek a méhek is

„– A választási kampányban azt mondta, az energiabefektetők taligával viszik ki a pénzt. Mindet megtalálták?

- Még finomítható a rendszer. A Fidesz-kormány megalakulása óta az energiacégektől évi mintegy százmilliárd forint „kerül át” a lakossághoz. Ez százalékokkal csökkenti a lakossági tarifát, és a kereskedők helyzete sem kényelmes már. Először 40, majd 70 százalékos arányban tettük kötelezővé az olcsóbb, nyugati irányú gáz árának figyelembe vételét a lakossági tarifában. Ha centire is, de műszakilag megalapozottan. Ám ilyet csak egyszer lehet tenni: mostantól az energiahivatal vigyáz a rendre. A válságadóval további évi százmilliárdot csoportosítottunk át a közösség számára. Emellett vannak olyan nyereségelvonási technikák, amelyek ellen egyelőre nem sokat tehetünk. Ilyen az, amikor csoporton belüli cég végez szolgáltatásokat, a könyvelés vagy az informatika terén. Ki mondja meg, hogy az ezért fizetett díj piaci, vagy esetleg kicsit magasabb annál? Ezt nevezik transzferárazásnak, ami egy legális, az EU által garantált jogi lehetőség. Én mégis a gyarmattartás egy kifinomult eszközének tartom. Az anyaországi szakszervezeteket is sokszor ezzel sikerül lehűteni. Az az összeg, amelyet nálunk egy munkavállalón megspórolnak és etikátlanul hazautalnak, az anyaország munkavállalóinak életszínvonalát, az ottani versenyképességet növeli. Van egy tisztességes külföldi befektető a tatabányai ipari parkban. Megugrott a termelése, és a következő évben le is járt az adókedvezménye. 250 millió után 800 milliós adóbefizetést vártunk. Ekkor az ügyvezető, voltaképp előzékenyen, a városi költségvetés tervezhetősége érdekében tájékoztatott, hogy áttérnek a csoporton belüli transzferárazásra, és adóbefizetésük csak 280 millióra nő. Elképesztő pénzek, évente ezermilliárd mehet így ki az országból, adómentesen. Csak Tatabányán három év alatt az összes iskolát fel lehetne újítani a városból hazautalt extraprofitból. Eszközeink korlátozottak, de ezért sem szabad a kormánynak támogatnia az egységes európai adórendszert. Lényeges változás akkor várható, ha az energiahálózat nagyobb mértékben kerül közösségi tulajdonba. Ezért tartom bűnnek, amikor az előző érában a Mol maradék állami 25 százalékának eladásával lehetővé tették a gázüzletág kiárusítását. Nem vagyok magánszektor-ellenes, de az energetikai alap-infrastruktúrának a közösségnél a helye. (...)

– Evezzünk át kissé piranhásabb vizekre. Mi igaz abból, hogy a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium jogszabály-alkotási, támogatási, kinevezési politikájában döntő a Simicska Lajos és Nyerges Zsolt Fidesz-közeli vállalkozók nevével fémjelzett kör befolyása?

– Nézze, István. Ahol virágpor van, oda gyűlnek a méhek is. Nélkülük nem működik a természet. Ahhoz, hogy mézhez jussunk, jó méhész kell. A mi tanyánkon volt egy 83 családos telepített méhes. Egy idő után külföldről megjelentek az atkák, legyengítve a hazai populációt. Majd jöttek az egészséges, roborált vándorméhek, és átszipkázták a mieink által begyűjtött mézet a saját kaptáraikba. Így működik a globális világgazdaság. Liberális szabályokkal kis célpiacokat meggyengítenek, majd lerabolják azt. Ebben a helyzetben az a célunk, hogy óvatos támogatással a saját méheinket, a hazai vállalkozásokat erősítsük. Ez tökéletesen megfelel a közösségi érdeknek. Akkor van baj, ha itt is túlsúlyba kerül az egyéni szempont. Fellegi Tamás miniszter úrral mi mindig a kormányzati célkitűzések szakpolitikai megvalósulásáról értekeztünk. Különböző körök érdekeinek esetleges érvényesítése érdekében rám vagy az apparátusra nem nehezedett nyomás. Ennek a pályának ugyanakkor csak egy részére volt rálátásom. Hogy történt-e ilyen megkeresés, nem tudhatom, mert nem én voltam a miniszter. Új, feltörekvő vállalkozói csoportokkal magam is összefutottam, melyek mögött olykor-olykor bizonyos közszereplők alakja is feltűnt. Fideszes is, más is. A parlamenti szembenállás nem mindig írja felül az üzleti érdeket. Sokszor éreztem azt, hogy egy-egy új technológia kiemelt támogatásánál az egyéni érdek a méltányolhatónál nagyobb mértékben terjedt volna túl a közösséginél. Ilyenkor a politika megfelelő egyeztetéseket követően döntéseket hoz. Ez, főleg, ha nagy rendszereken változtatunk, néha késedelembe esik. De hát nagy poszt nagy terhekkel jár.

– A Fidesz és az MSZP már az előző érában hitet tett egyes hazai energiacsoportok – például Mol, MVM, távhőcégek – piaci uralma mellett. Az oly kedves vállalkozók pedig elszabadult hajóágyúvá váltak. Nem lenne mégis jobb a tiszta verseny?

– Engedje meg, hogy egy újabb példával válaszoljak. Ha Magyarország a házunk, a vállalkozások pedig a családunk, akkor az én házamban és családomban a teendőket egymás között osztjuk meg. Ha enyém a felelősség és egy családtagom becsap, lehet, hogy összeveszünk, ha kell, megfegyelmezem, de megbékélünk, és minden megy tovább. Szívesen fogadok vendégeket, akár házaló kereskedőket is. De azt én szabom meg, hogy nálam hol, mikor és miről alkudozunk. Mint ahogy nagyapám mondta: a kapu nem azért van, hogy állandóan nyitva álljon, mert az már átjáróház. Ott, ahol a magyar vállalkozások nagyjából versenyképesek, szükség van a segítésükre. Kicsit talán magasabb az ár, de ez munkahelyeket, adóbevételeket hoz. Ahol esélyünk sincs, örömmel várjuk a vándorméheket. Színt visznek a gazdaságba, és többé-kevésbé leróják kötelezettségeiket. Egy külföldi vállalkozó, ha már nem éri meg neki, veszi a sátorfáját és elmegy. Egy magyar üzletemberre sokkal inkább építhetünk, hisz ő ide született, és nehezebben távozik. Ez egyben kulturális kérdés is. A XIX. század második fele és a 40-es évek között egyébként a honi politika még ideszoktatta a külföldi befektetőket. Igaz, nem ostorral, hanem kézen fogva. És nem a szolgáltatásban, hanem a termelésben.”