Téblábolás a komposztálóban

„A szavazótáborok alakulásáról, működéséről általában keveset tudni. A szavazótáborok a népakarat illékony és szervezett állapotai, a fikció és valóság között foglalnak helyet. És mint a népakarat, önmagukban formátlanok, szétszórtak, ezért formálásra szorulnak. Előzetes formázásuk rákérdezéssel veszi kezdetét, a népakarat ugyanis válasz jellegű, tehát feltett, mások, nyilvános aktorok által megfogalmazott kérdésekre van utalva. A szavazótáborok annyival többek az egyszeri válaszok azonosságában megragadható, pillanatnyi népakaratnál, hogy folyamatosan jelenlevő kérdezőket és folyamatos rákérdezéseket igényelnek. Ehhez viszont elfogadott kérdezők kellenek.

A 2010-es magyarországi választásokat követően a magyar baloldal elvesztette rákérdező hitelét, szavazótábora szétesett. Most, az Operaháznál alighanem egy új kezdet tanúi lehettünk: emberek sokasága jött rá, hogy egy tiltakozó táborba tartozhatnak, és megkezdődött a politikai aktorok helyezkedése is a rákérdezés monopóliumáért.

Az új tábor sok-sok negatív érzületi tömb egybeérleléséből, komposztolásából kezd kialakulni. Hogy a különböző csoportok sornyi igazságaihoz milyen nehéz megtalálni azt az ölelkező rímet, amelyben a törekvések látszategysége ígéretként megvillan, azt nagyon jól jelzi a »nemtetszikarendszer«  blődlije. De egyelőre nincs, nem lehet más, mert csak ebben tud valami közös hitet magára forszírozni az »egymilliós« csoportokból (… a sajtószabadságért, … a demokráciáért, … az új alkotmány ellen stb.), a Magyar Fokhagymafrontból, a bazmeg-ritmusképletű szubkultúra híveiből álló, szüretlen arcvonal. Lehet – s valószínűleg lesz is – belőle egységes szavazótábor, de az azzá komposztálás az első néhány tüntetés után már politikai formázást is igényel. Addig viszont marad a pittoreszk tüntetéses utcaszínház, amelynek megvan az a kétségtelen haszna, hogy segít kialakítani a »nyugati színvonalú a magyarországi balos tüntetési kultúrát«.”