Színházra soha nagyobb szükség nem volt

„Azt nagyon határozottan állítjuk, hogy a színházra soha nagyobb szükség nem volt, mint éppen most, és éppen ebben a magyar közéletben. A színház, elvben, az élő társadalmi organizmus része, azzal folyamatos kölcsönhatásban működik. Az a dolga, hogy sokféle módon megmutassa, és átélhetővé tegye azt, ami ténylegesen van: a valóságot. Itt egyformán hangsúlyosnak tartjuk a megmutatást és az átélést.

Idealistaként hiszünk a művészetek, különösen a színház közösségformáló erejében. Hisszük, hogy a művészet mindenkori aktuális feladata a közös élményteremtés, mert ennek közös átélése alapja lehet legalább egymás megértésének. Tisztában vagyunk azzal, hogy a fentebb vázolt helyzetben már nincsenek (vagy csak alig-alig maradtak) organikus közösségek, talán remény és idő sincsen, hogy újra kialakuljanak, ám hisszük, hogy közösségteremtő erő még létezik. Ha közösség nem is, de a közös élmény (a katarzis) mindenképpen megteremthető, még a mai világban is.

A színház ma az egyetlen olyan tér, ami időről időre úgy tölthető meg szellemi tartalommal, hogy az közös – átélhető, felemelő, megtisztító – élményt nyújt. Mai világunkból semmi sem hiányzik ennél jobban. A közösségi eszmék a XX. század története során gyalázatosan megbuktak, mind jobboldali (nacionalista), mind baloldali (osztályharcos) változatai egyaránt csak diktatúrákat, véres terrort hoztak. Az egyén mítosza (a versenyeztető liberális demokrácia) ma éppen a szemünk láttára dől meg, mert kiderült: a verseny és a többségi elv csak kiművelt, jómódú és ráérő polgárok között működhetne, és mert a demokrácia megvalósult formája kiszolgáltatottságot és szegénységet hozott a nagy többségnek, keveseknek viszont nagy anyagi jólétet - de mindenkinek kiüresedést és szorongást.”