„Ügyeink, elhatározásaink is lehetnek szentek. A csend is, az ünnepeink is. De mitől? Mikor lesz szent egy kapcsolat, a barátság, a szerelem, a házasság? A háború lehet szent? És a szenvedés? A szép, nemes, lélekemelő dolgainkat máris szentnek nevezhetjük? Vannak szent érzések? (...)
Az égető nehézségek önmagukban még nem tesznek szentté senkit. A helytállás, a bátorság sem. Legfeljebb hőssé. A mértékfeletti megpróbáltatások lelki és szellemi torzulásokat is okozhatnak. Szentté a hit tesz, hogy minden, amit teszünk – legyen az áldozat, békességhordozás vagy önfeledt szeretet – a teljesség rendjébe épül, aminek maga Isten az alapja. Ezért a szentség megélése mindig az örökkévalóság megcsillanását jelenti. Ez történhet mozgalmas események között, de a lélek elcsendesülésében, mélységes békében; saját életünkben vagy másokéban, templomban, zarándokhelyen, a fenséges természet megtapasztalásakor is. Amikor megéljük, hogy Isten szól hozzánk, a pillanat, az élmény, a találkozás, a hely szentté válik. Akár még olyan banális körülmények között is, mint amilyen az elhagyatott istálló egy poros városka szélén, benne barmok, szalma, jászol. És a gyermek, akiben a nyomorúságos körülmények között is láthatóvá válik az Istenarc, a mindenség alapja, a Szent.”