„Amikor Lázár még épp hogy kikerült a bölcsődéből, Biszku, a gazdasági reform esküdt ellenfele, összeállított egy csinos, Kádár-ellenes dossziét és azt kiküldte Moszkvába, Brezsnyev elvtárséknak. Az időpont: 1978, Kádár épp ekkor készült visszahelyezni jogaiba a Biszku–Komócsin–Pullai–Gáspár-féle klikk által éveken át sikeresen fúrt reformot. Ezt megelőzendő, a dossziégyártó ember úgy gondolta, hogy mindazok a »kártékony« dolgok, amelyek Magyarországon felütötték a fejüket, Kádár nyakába varrhatók, s Moszkva majd levált(at)ja a főtitkárt. Biszku azonban elég ostoba politikusnak bizonyult, mert sejthette volna, hogy a csehszlovák »turbulenciák« után és a várható lengyelek előtt, a fizetésképtelenség felé rohamléptekkel közeledő Ceausescuval a háttérben a moszkvai elvtársaknak a kádári stabilitás kincs, tehát a dossziét fel se bontják, még akkor se, ha amúgy egyetértenek a tartalmával.
Így hát Biszku Bélát nyugdíjazták – indoklás nélkül. Ott, ahol ez megtörtént – a Központi Bizottság ülésén – felszólalásában Kádár Biszku nevét ki se ejtette a száján, viszont mondott valamit, aminek óriási visszhangja támadt Magyarországon. Elvtársak, mondotta volna Kádár, elég a szovjet–magyar barátságot 100 százalékra teljesíteni, nem kell a 150. Lázár Jánosnak nem volt elég a száz. Megint láttunk egy igazi, kiváló... na kit? Bolsevikot.”