Repedések a nem létező kulturális politikában

„Az NKA élére vissza is jött Jankovics Marcell, az Operába Győriványi Ráth György, Makovecz akadémiáját bevették az alkotmányba. Vártuk, hogy beindulnak a kulturális nagyberuházások, nemzeti filmek.

Aztán kiderült, néhány kulcspozíció kivételével, ha nem is békén-, de a helyén hagyják a régi gárdát, nincs új műsor, amihez új férfi kell. Nagy kultúrharcra számítottunk, ám ma az is kérdéses, hogy beszélhetünk-e egyáltalán kultúrharcról, hiszen ez a fogalom két kulturális értékrend ütközését feltételezi. A Fidesz nem lépett fel saját kulturális programmal.

Ha egyetlen példát kellene mondani arra, mi a kultúra státusa a második Orbán-kormányban, a Természettudományi Múzeum sztoriját választanánk. Tizenöt éve folyik a Ludovika múzeummá való átalakítása, amit egyetlen tollvonással elhajítottak, csupán azért, mert másra kell az ingatlan. Nem a múzeum, még csak nem is ellenzéki érzelmű igazgatója ellen irányult a lépés, egyszerűen útban volt. A múzeum vezetése és a szakma is mélyen hallgat. Ahogy a kirúgott vezetők is csendben eloldalognak, mintha csak Orbán kötcsei szavait igazolnák, miszerint a ballib politika bukásával a ballib értelmiség is megbukott. Valójában persze a nyers erőnek vagy zsarolásnak engednek, hiszen akik buktak, általában nem mehettek békével, vizsgálatokat akasztottak a nyakukba, amelyek soha nem fejeződtek be, ám a félidőben megállapított féligazságokat nagydobra verték, kabátlopási ügybe keverve őket. Így járt Czoma László, a keszthelyi Helikon kastély igazgatója, akin 27 év után néhány széklábat kértek számon, vagy Csizmadia Tibor egri színdirektor, aki nem írt alá pár menetlevelet... Tudták, ha ellenállnak, hetedíziglen megkeserülik, ők, családjuk, intézményük. Nem is harcolt senki. Nem is voltak ennek a csúnya másfél évnek hősei, győztesei is alig. Csak lehorgasztott fejű, rettegő emberek.

Rapid, előre elhatározott váltás talán csak a Művészetek Palotája élén történt. Itt Kiss Imrét - még azt is mondhatnánk, elegánsan - Káel Csaba váltotta. Nem látunk különösebb változást sem a professzionális menedzsment munkájában, sem a kiemelt finanszírozásban.
A többi zsíros poszt élén azonban hosszú harc dúl a fideszes aspiránsok között, az ember csak kapkodja a fejét, s próbál rendszert találni az őrült beszédben. Egy rendező elv van, a vezér érdektelensége. S az, hogy nem kívánja a régi fideszes erős emberek bebetonozását, vagy egyszerűen nem tudja megvédeni őket az ifjúfideszesek nyomulásától. A törésvonalak már rég nem a ballib értelmiség és a jobboldal között húzódnak, hanem a Fidesz régi és új elitje között. Az osztályharc éleződik.”