Az egyházi szocializáció nagyon torz

„»Az egyház belső ellenzéke« – sokan így emlegetik. Vállalja?

Vállalom, már ha ez nyílt magatartást, a problémák nyílt tárgyalását és számbavételét jelenti. Azt hiszem, az erre való hajlandóság jellemezte az Egyházfórum elmúlt 25 évét is, de ezt tartom a Krisztus-követés alapjának is: becsületességre, tisztaságra törekvő magatartás kell jellemezze az egyházat, mert ez méltó az Evangéliumhoz. De ha már szóba került az ellenzékiség, jelzem, kényszerű szerep ez, amiben az embernek nem sok öröme van.

Az »érted haragszom« hozzáállás valahogy mégsem jön át az egyházban. Folyamatosan támadják.

Az ok messzire vezet. Ezzel megint nem leszek népszerűbb, de úgy látom, Magyarországon az egyházi szocializáció nagyon torz. Leginkább frappánsan úgy tudom kifejezni a problémát, ahogy egyszer azt egy osztrák laikus akadémia képviselőjétől hallottam. Ő külső szemlélőként azt mondta: »Nálatok az embereket nem istenhitre, hanem egyházfüggőségre nevelik.« Ez a megállapítás nagyon jól körülírja a helyzetünket: mindegy, hogy mi következik az Evangéliumból, mindegy, mit mondanak laikus civilek: mindig a hierarchiának van igaza. Üljetek csendben, néha fizessétek be az egyházi adót, amúgy meg kuss. Hogyha nyilvánvaló igazságtalanságot követnek el, akkor sem szabad rákérdezni. Ez már-már a bibói földesúr-jobbágy viszony, noha ő ezt a teljes magyar társadalomra értette. Pécsett ugyanez történt: nagyon sokáig nagyon pontosan érezte az egyházi vezetés: gyakorlatilag mindent megtehet.

A jogos biliborítás mellett mindez igazságtalan általánosításnak hangzik. Vagy méltatlannak olyan hierarchiával szemben, amely a diktatúra miatt sok szempontból 40 éves fáziskésében van, történelmi frusztrációkkal terhelt.

Igaz a kádári örökség terhe, igaz a szenvedés hatása, de ez nem magyarázza meg, hogy 20 évvel a rendszerváltás után miért kell arra nevelni a civileket: nincs beleszólási joguk, ha pedig felemelik a hangjukat nyilvánvaló tisztességtelenségek miatt, akkor rögtön megkapják, hogy a saját fészekbe piszkítanak. Húsz évvel a rendszerváltás után nehéz megmagyarázni a presszúrát, amit a hierarchia gyakorol.”