„Az idén márciusban leadott kézirat még hemzsegett a kritikai észrevételektől, a kötet a magyar kulinária szokásos képét mutatta: egy tucat ínyencétterem, néhány ígéretes vidéki konyha, félszáz elfogadható vendéglő, a többi néma csend. Ám ekkor megjelent Prospero, s mint valami mágikus szakács (nem a Bűvös), intett egyet a pálcájával, s az étlapokról eltűntek a »jégszekrényízű« halak, a »száraz porfűszerek«, a »penészgyanús gyári morzsában panírozott ipari csirkemellek«. Varázsszóra friss zöldség került a tányérokra, a vietnami pangasiusfilét nem adták el többé balatoni fogasnak, a nátrium-alginátot tanyasi tojásnak. Amit az igényesebb szakácsok és étteremkritikusok évtizedes kitartó munkával sem tudtak elérni, azt megoldotta az Alexandra Kiadó (névtelen) cenzora. Kihúzott a kiadványból mindent, ami rossz ízű és kellemetlen. Az ötlet zseniális, elvégre (bárki tanúsíthatja): húzni könnyebb, mint főzni.(...)
Hogy megértsük a szerkesztő korszakalkotó módszerét, álljon itt eredeti formájában Christian Meyer elzászi szakács (húsz éven át a Michelin-kalauz inspektora) Gundel étteremről szóló recenziója, és az, ami a kalauz 135. oldalán megmaradt belőle. Ez nem sok, mindössze két mondat.
»Gyöngytyúkeszencia. Jó ízű, szép színű, inkább erőleves, mint eszencia. A szezonon kívüli, jellegtelen kucsmagomba tölteléke gumira emlékeztet.
Gyöngytyúkrizottó. Sós, túlfőtt rizs, összességében mégis száraz állagú étel, hanyagul tálalva. Ugyancsak hanyagul készült az egészben rátett, de még így is kiszáradt mellhús.(...)