„Több mint hatvan évvel később a magyar szocialisták is kaptak egy laufot, mint a Dunkerque-nél körülzárt Brit Intervenciós hadsereg. De ez a csapat eddig nem volt képes kihasználni a szélcsendet, nem mozdult rá a résre, jónéhány parancsnokának a saját egzisztenciája, és az értékes fegyverzet fontosabb volt másfél éven át a bekerített, pusztulásra ítélt seregnél. Az angol vezetők nem a bőrüket mentették, hanem a katonáikat; a neonáci erők egyetlen számba vehető ellenzékének eszébe sem jutott a dunkerque-i példa. Pedig a diktatúrának is idő kellett, hogy fölpörögjön, hogy az ötödik sebességre kapcsolhasson. A féléves EU elnökség időszaka is lefékezte az ámokfutókat. És hiába dübörgött megállíthatatlanul a Fidesz törvénygyára, akár a föltúráztatott motor, hiába csattogtak a jogállam és a demokrácia épületére mért csákányütések, a falak még mindig nem omlottak le teljesen; a Fidesz Tigris páncélosai még nem bírták okkupálni az ország minden zegét-zugát, még mindig van talán esély, még mindig nem totális a jobboldali győzelem. (...)
Vajon a szolidaritást már csak elvben ismerő mai magyar szocialista vezetők kapcsán miért a sztálingrádi történet jut az eszembe? Hogy a legkisebb érték az ember, mert az ember, főleg a közember, az mindig ingyen van? Kósza és őrült gondolat. És titokban azt remélem: csak az én hagymázos látomásom. De ijesztő, hogy egyáltalán eszembe juthatott. A baloldal születésénél ott bábáskodott a szolidaritás, és ma Európa szégyenére a Kárpát-medencében föltámadt szélsőjobboldal egyetlen igazi, számba vehető ellenfele, az egész baloldali elit és tisztikar elégtelenre vizsgázott szolidaritásból. Nem tudja letörölni magáról azt a bélyeget, hogy beállt a harácsolók, a korruptak közé, elárulva nemcsak az eszmét, nem csak a rendszerváltás pozitív célkitűzéseit, de konkréten a baloldal közkatonáit is, mert sebesülten és haldokolva hátrahagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelmére szoruló civil lakosságot is. És ahelyett, hogy az utolsó töltényig harcolna a diktatúra ellen, a kiskapukon át menti rablott vagyonát és az irháját. (...)
Hogy bízzanak a népek olyan pártban, amelyik a saját sebesült katonáit is cserbenhagyja, a saját elesett hőseit sem tiszteli, a csürhe köpéseit sem meri letisztítani a szobraikról, és a mozgalom szimbólumairól. Nem találtak egy baloldali művészt, aki elmagyarázta volna, hogyan működnek a szimbólumok a hétköznapokban? Hogy mit jelentett (például) a harmadik köztársaság születése pillanatában az első sunyi megalkuvás - melyben minden balliberális erő sáros volt -, a koronás, királyi címer elfogadása a Kossuth címer helyett, hogy miképp gerjesztette ez az elavult történelmietlen szimbólum a többit, a sosemvolt, irredenta Nagy-Magyarország képét, az árpád-sávos lobogókat, a turul szobrokat, a gárda egyenruháját és bakancs-csattogásait, és maholnap a géppisztolyok kelepelését?! Ezek a mi finom, úri szocialistáink nagyon ügyelnek majd arra, hogy betartsák az udvari etikettet.”