Hónunk alá vettük a hangszereket, és kijöttünk a Hajógyári-szigetre. És akkor azt láttuk, hogy húszezrek jönnek be. Interjú.
„Az első Bizottság-koncert helyszínén állunk a Hajógyári-szigeten. A koncert 1980 nyarán volt a Fekete bárányok fesztiválon, ahová előzenekarnak hívták a Bizottságot.
A Gazember szólt (Waszlavik László, a szerk.), hogy a Nagy Feró azt mondta, hogy lesz egy buli, jöjjünk el játszani. Addig nem léptünk föl mint zenekar, és nem is gondoltuk, hogy ebből lesz valami. Hónunk alá vettük a hangszereket, fölültünk a HÉV-re, és kijöttünk a Hajógyári-szigetre. És akkor azt láttuk, hogy itt a Sziget-bejárónál húszezrek jönnek be. Nem értettük, hogy mi lesz ez. Kijöttünk erre a területre, ott gyűltek az emberek, fenn, meg itt álltak, és körülbelül itt, ahol ez az ösvény van, itt volt egy színpad (a helyszíneket mutogatja, ld. videó). Azok a nagy fák akkor még kis fák voltak, és oda menekültünk a koncert után.
Annyi embert láttunk együtt, mint addig sose, legfeljebb csak hivatalos koncerteken a Kisstadionban. És mindenki a Fekete bárányok koncerten fellépő Beatricét, Hobót és P-Mobilt várta. Mondták, hogy mi vagyunk az előzenekar. Annak idején a technika még nem volt olyan fejlett, mint most, az előzenekart arra használták, hogy azon állítsák be a felszerelést. Nem voltak visszahallgató ládák, olyan volt egy ilyen nagy színpadon játszani, mintha bedugták volna a füledet. Én úgy tudtam kitalálni, hogy mi a ritmus, hogy néztem a dobos kezét, és mutattam az Öcsinek (ef Zámbó István, a szerk.), aki basszusgitározott. Hogy mi ment kifelé, nem tudtuk, csak azt hallottuk, hogy »kurva anyád, takarodjatok!« és dobáltak minket. (...)
Ön volt az, aki bement a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz, és elérte, hogy kiadják a zenekar lemezét.
Ez úgy történt, hogy feküdtem az ágyban. Abban az időben nagyon népszerűek voltak ezek az újhullámos zenekarok, amelyek szinte egyszerre bújtak elő a földből, pedig nem is ismerték egymást: az URH, a Kontroll Csoport, a Bizottság, a Vágtázó Halottkémek. Nagyon sokan jártak ezekre a koncertekre, viszont egyetlen egy hanglemezgyártó volt akkor, nagyon erős pártirányítással, és csak annak lehetett egyáltalán hangfelvétele, akinek ők finanszírozták. Nekünk nem akarták finanszírozni, föllépni sem nagyon engedtek. Az újságírók egy része a nyolcvanas években viszont kicsit már szabadabb volt. A Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban voltak páran, akiknek tetszett, amit csinálunk, és a főnökeik megengedték, hogy azt írják, hogy ez nem is annyira rossz, nem is annyira veszélyes. És ők elkezdték bombázni a hanglemezgyárat.
Tehát fekszem az ágyban, és azt hallom a rádióban, hogy Wilpert Imre azt mondja egy faggatózó újságírónak, hogy különben is már tárgyalok a Wahornnal. Na, velem sosem beszéltek, valószínű ezzel csak le akarta szerelni az újságírót. Abban a percben felkeltem az ágyból, felültem a HÉV-re Pomázon, és bekopogtam, hogy én vagyok a Wahorn András, most hallottam a rádióban, hogy mi van. És akkor elkezdődött egy óriási küzdelem, mert az alapállás az volt, hogy nem akartak semmit, aztán úgy volt, hogy talán lesz egy kazetta, én pedig hát nagylemezt akartam. És lett.”