Az új stratégiai szövetség

„A kínai miniszterelnök európai körútja során három országot látogatott meg: Magyarországot, az Egyesült Királyságot és Németországot. Ezt a tényt a magyar diplomácia nagy sikerként könyvelte el, s ebben bizonyára igaza is van. Főleg akkor, ha elgondolkozunk azon, melyik jelentősebb európai politikus járt az elmúlt egy évben Magyarországon. A látogatás során  a két ország tizenkét egyezményt kötött egymással. A magyar miniszterelnök a Kínától kapott »történelmi segítségről« beszélt. A tervezett kínai kötvényvásárlás ugyanis megoldani látszik »az ország finanszírozásának középtávú bizonytalanságát«. (Azt csak zárójelben említem meg, hogy a kötvényvásárlás idejéről és mikéntjéről egyetlen szó sem esett).  A miniszterelnök szóvivője a látogatással kapcsolatban új stratégiai szövetségről beszélt. A külügyi államtitkár szerint pedig, akik Kínához alkalmazkodnak, azok a világ új folyamataihoz alkalmazkodnak. A miniszterelnök ehhez a parlamentben még hozzátette, hogy Kína bizony sikertörténet, ahol nem uralkodott el a Magyarországot tönkretevő liberalizmus, ahol minden siker mögött munkafedezet áll. S ebben – mármint, hogy Kínában nem uralkodott el a liberalizmus – kivételesen igaza van Orbán Viktornak. De éppen emiatt kezelik fenntartással az európai országok és kormányok Kínát, ezt a világ második legerősebb gazdaságának számító, a jogállamisággal nem törődő, sőt a demokratikus alapelveket gyakran lábbal tipró kommunista országot.

A magyar kormány azonban a jelek szerint másként gondolkodik, eszébe sem jut a kínai kommunizmus, az ottani állampárt korlátlan, diktatórikus hatalma, a demokrácia hiánya. Persze ne vonjuk kétségbe, nyilván lesznek, lehetnek gazdasági előnyei a most megkötött megállapodásoknak, noha arról sem lehet elfeledkezni, hogy Kína korábban is tett ígéreteket más európai országoknak is, amelyeket aztán nem tartott be. Ugyanakkor lássuk világosan: ezek a megállapodások elsősorban a kínai gazdaság magyarországi, illetve közép-európai jelenlétét erősítik, s csak jóval szerényebb mértékben segítik a magyar gazdaság térhódítását a hatalmas kínai piacon. Azt ugyan nem tudom megítélni, hogy Kína valóban »bevásárolta-e« magát Magyarországra, de azt meg tudom állapítani, hogy a másik két, a kínai miniszterelnök által most meglátogatott európai ország, Anglia és Németország más stratégiát követ. És nemcsak a közvetlen gazdaságpolitika, hanem a Kínához való politikai viszony egészét tekintve is. Ezek az országok képesek úgy bővíteni gazdasági kapcsolataikat, hogy közben az emberi jogok ügyét, a demokrácia helyzetét is szóvá teszik – még akkor is, ha ez a kínai vezetőknek kevéssé tetszik. Igaz, ezek az országok nem is manőverezték be magukat egy olyan politikai helyzetbe, mint amilyenbe a jelenlegi magyar kormánynak »sikerült« bekerülnie.”