Para(noid)jelenségek

„Néhány héttel ezelőtt éppen megérkezett a fiatalember, aki felajánlotta, hogy elvisz bennünket (feleségemet meg engem) kocsival Békásmegyerre, ahol is egy ünnepségre voltunk hivatalosak; indulni akartunk, s hirtelen arra gondoltam, hogy az ünnepségen bizonyára nekem is a közönség elé kell lépnem, így a kis szobában a fogason függő öltönyöm zakóját magamra kaptam. Helyesen cselekedtem, tényleg ki kellett lépnem a közönség elé, s ha nincsen rajtam a zakó, még a fentebbi oben (halbwegs) ohne jelenség állott volna elő. Midőn hazaérkeztünk, s a zakót éppen levetőben voltam, feleségem megjegyzi, hogy rajta felejtettem a tisztítócédulát. Mit? - kérdem. Én öltönyt még soha életemben nem vittem tisztítóba. Csakhogy tényleg rá volt öltve egy minden kétséget kizáróan tisztítócédulának minősítendő valami. Nézem, nézegetem az öltönyt, s mondom feleségemnek: - Te, ez nem az én öltönyöm. Szó szót követ, nézem, megvan-e a sajátom a szekrényben, hát mit tesz isten, megvan. Két fekete öltönyöm van. Holott egyet is ritkán szoktam hordani.

Hogy került ide a második? Valaki belopta. No de kicsoda? Az öltöny lakásomba kerülésének nincsen ésszel felfogható oka. Hacsak... Hacsak hosszas betegállományom során nem járt valaki a lakásomban. No de kicsoda? - ismétlem meg a buta racionalistákra jellemző kérdő mondatot. Miért ne kerülhetett volna második öltönyöm - az enyém már; ha a tolvaj kilop valamit, akkor az a valami sajnos már az övé, ha a tolvaj belop valamit, akkor az a valami sajnos már az enyém (kicsit középkorias ez a felfogás, de sebaj) -, szóval miért ne kerülhetett volna az öltöny anélkül a lakásomba, hogy ott járt volna valaki, s miért kellene nekem tudnom, hogy ki az a valaki, aki - ami józanságom el nem veszítem, így kell gondolnom - nem is járt ott? Heherészve mondom a feleségemnek, s mesélem később mindenkinek: valamelyik titkosszolgálat szegény szerelője, mielőtt elrejtette volna a poloskát a lakásban, elment a tisztítóba elhozni az öltönyét, melyet aztán itt felejtett. De nem gondoltam ám én ezt komolyan. Hát vagyok én olyan fontos, hogy poloskát helyezzenek el a lakásban? Meg hát még mindig nem tanulták meg a titoknokok, hogy nekem ami a szívemen, az a számon, elmondok én mindent, amit gondolok, a nyilvánosság előtt is, nemcsak a saját lakásomban a négy fal között. Marhaság az egész, meg hát miért is keresek hirtelen egy elég képtelen, bár racionális magyarázatot valamire, amire igazából nincsen magyarázat?”