Lars von Trier kept going, digging himself deeper and deeper as he went on, sometimes with a faint smile, about Jews, Israel, Nazis and Hitler.
„Lars von Trier kept going, digging himself deeper and deeper as he went on, sometimes with a faint smile, about Jews, Israel, Nazis, Hitler and the Nazi architect Albert Speer. An embarrassed-looking Ms. Dunst began shaking her head. I am of course very much for Jews, he tossed in. But he would not or perhaps could not shut up, even though he also seemed to know he should: How can I get out of this sentence? he asked. He finally ended this unbearable interval with a resigned little laugh and the disastrous words, O.K., I’m a Nazi.
I don’t believe Mr. von Trier is a Nazi; he’s just stupid and unthinking. Mr. von Trier, who apologized for his comments later on Wednesday, is an extremely awkward man who has always enjoyed playing the provocateur, riling up audiences and journalists who bait him. At the press conference here last year after the premiere of Antichrist, another calculated outrage, the first questioner demanded that Mr. von Trier justify why he had made that movie. This year, instead of supplying a provocation on screen, he turned his news conference into a sideshow, a freakishly self-destructive move. Anti-Semitic speech is illegal in France, and the board of directors at Cannes clearly felt it had no alternative but to ban Mr. von Trier.
Melancholia has no overt political content, unlike some of Mr. von Trier’s earlier films, including Dogville, which includes a crude critique of the United States (if one no more bluntly critical than that in, say, Michael Moore’s nonfiction movie Bowling for Columbine). Divided into several acts, including an overture that foreshadows the ensuing events, Melancholia centers on two sisters, Justine (Ms. Dunst) and Claire (Ms. Gainsbourg), who are facing the literal or perhaps metaphoric end of the world. Shot in digital, the movie’s initial, eerily beautiful images of a bride and several other figures, photographed in darkly contrasting color, strongly recall the dreamscapes of the American photographer Gregory Crewdson, who, in turn, has been influenced by David Lynch and Steven Spielberg.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
