Ha van polgári mennyország, akkor odakerülök

„Én úgy érzem, nincsenek bűneim és nincs mit szégyellnem, sőt, nem írtam le egy olyan sort sem, amit el kéne titkolnom, és ez a magyar kultúrában évekig alkotó művészekkel viszonylag ritkán esik meg. Ehhez persze szerencse is kellett, de végül is úgy gondolom, hogy én mindig polgár voltam minden körülmények között, akkor is, amikor ez még egyáltalán nem volt elfogadott, és akkor is, amikor ezen a néven már egészen más magatartásformákat neveznek. Ennek következtében én azt gondolom, hogy ha van polgári mennyország, akkor én odakerülök.

Amikor Szörényi Leventével beszélgettem a Hattyúdal koncertje után, akkor azt mondta, hogy szemben a tévhitekkel, önök nem a rendszerváltás idején távolodtak el egymástól, hanem még tíz évvel korábban, a Hazatérés illetve a Hungarian blues című szólólemezek megjelenésekor.

Szörényi Levente is mennyországba kerül, de egy másikba, az ősmagyarok végtelen vadászmezőire, esetleg vissza a Szíriuszra [nevet]. Ami a kérdést illeti, tehetjük ezt az időpontot akárhova, mert rengeteg konfliktusunk volt. Ha időnként nagyon nem is értettünk egyet, akkor is azt kell mondanom, hogy ennyi idő után ezek már mind tanulságos, szép, régi történetek és nincs bennem semmi harag. Én egyébként tudok korábbi időpontokat. De azt megjegyezném, hogy amikor 1965-ben, a nógrádverőcei ifjúsági táborban Szörényi Leventével egy lapostetejű ház tetején megírtuk az első közös dalainkat, akkor úgy gondoltam, hogy mi ketten egy kimondatlan, de örök szövetséget kötöttünk. Szerintem ezt ő is úgy gondolta. Azt terveztük, hogy ez ugyanolyan fényesen fog majd ragyogni, mint a Lennon-McCartney szerzőpáros – akkor nem tudtuk még, hogy néha ők is külön dolgoznak. Ezen a szövetségen pedig már korábban folt esett, amikor Szörényi összeállt Adamis Annával, hogy Kovács Katinak készítsenek egy lemezt. Ennek a paradoxona, hogy a Kovács Katit a társaságból én ismertem a legjobban, hiszen egy ideig, úgymond a menyasszonyom is volt, és én éreztem, hogy a Kati megérdemelné ugyan, hogy jó számokat énekelhessen, de ezeket megkapta az LGT-től is, és nem becsülte meg azokat sem. Ennek következében én megkértem a Leventét, hogy bármilyen erős is Adamis Anna csábítása és Kovács Kati tehetségének a vonzása, ezt a lemezt ne csinálja meg nélkülem. De ő megcsinálta. Én ott éreztem azt, hogy az a nagyon erős kapcsolat, ami minket szerzőpárrá tett - mondhatnám, mélyebb és gazdagabb kapcsolatban voltunk egymással, mintha úgy hétköznapi értelemben barátok lettünk volna –, ez megszakadt. Ez talán logikus is, mert az ennyire különböző világokat nem lehet örökké együtt tartani. Ezt követően jutottam arra, hogy én is bármit megtehetek, amiről azt gondolom, hogy helyes, és nem kell senki másra tekintettel lennem. Körülbelül ezután mondhattam neki azt, amikor ő egyszer a barátságra hivatkozott, hogy én nem gondolom, hogy ez lenne a legjobb szó arra, ami köztünk létezik. Most meg egészen jóban vagyunk megint, ha úgy tetszik, vénségünkre megszelídültünk, és némi bölcsességgel kezeljük a másikban feltételezett hibákat.”