„A kezdeti vehemenciához mérten bátortalanul bár, de hozzáfogott a kormány a magyar cigányság és a roma–magyar együttélés évtizedes problémáinak megoldásához. Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár még tavaly augusztusban mondta ki azt, hogy »őszintén kell beszélni az etnikai problémákról. (…) Egy tízmilliós ország nem engedheti meg magának, hogy uszkve egymillió embert a hátán cipeljen, anélkül, hogy azok bármit be tudnának vagy akarnának adni a közösbe.«
Azóta eltelt fél év, s éppen ezekben a hetekben bizonyosodhattunk meg róla, hogy a kormány képviselője nem beszélt a levegőbe. Egyfelől a Széll Kálmán-tervvel a kormány elhatározta végre magát, hogy az adózók kárára nem fizet többé aranyozott tornyocskás villákban lakó fukszos maffiózóknak meg a saját népüket kifosztó uzsorás gazemberek családjainak ilyen-olyan csatornákon keresztül havi két-négyszázezer forintnyi állami-önkormányzati támogatást. Ehelyett meghúzza a havonta összesen adható támogatás plafonját, és valódi tartalommal tölti fel a segélyért munkát programot. Így talán véget ér a dolgos többség megaláztatása is, hiszen ma egyes falvakban a havi nyolcvan-százezer forintért robotoló emberek – a segélyekből jól megélő romák gúnyolódása közepette – kénytelenek felszállni a reggeli sárga buszra. Másfelől kiderült, hogy a rendszerváltás óta a mai kormány az első, amely valóban kész segítő kezet nyújtani a kitörni, tanulni, dolgozni vágyó cigányoknak.
A romák az MSZP–SZDSZ számára sosem jelentettek többet, mint romlott konzervekért, esetleg fejenként egy-kétezer forintért megvásárolható szavazóbázist, amelyet szükség esetén különféle provokációkkal és olykor a szabad rablás lehetőségnek a biztosításával még erősebben a balliberális oldalhoz lehet láncolni.”