„Egy pillanatig sem azt akarom állítani, hogy a Fidesznek nincs köze a Jobbik térvesztéséhez, de azt igen, hogy nem úgy és abban a formában, ahogy ezt általában olvasni lehet. A Fidesz ugyanis nem gesztusokat tett a Jobbiknak, nem kifogta a szelet a radikálisok vitorlájából, hanem meglepő, erőteljes, konfliktusokat generáló politikájával feltámasztotta és megerősítette a magyar pártrendszer ideológiai alapú megosztottságát. Azok a viták, amelyeket az elmúlt időszakban átéltünk, s amelyek a demokrácia végéről, a diktatúra építéséről és egyebekről szóltak, nagyon is ismerősek Magyarországon. Márpedig ebben a bináris keretben alapvetően két ősellenség küzd egymással: a jobboldalnak és a balliberálisnak címkézett tábor. Ebben a felállásban a Jobbiknak egyszerűen nem maradt önálló hely: ha tiltakozott a Fidesz lépései ellen, az ellenzék másik két pártjával került – számukra vállalhatatlan módon – egy platformra, ha egyetértett a kormány előterjesztéseivel, teljesen észrevétlenné vált. (Tisztán stratégiai szempontból vizsgálva a kérdést, a Jobbik több alkalommal is a két rossz közül a rosszabbat választotta: feltehetően 2006-os »jogvédő« múltja miatt nem vette észre, hogy a demokratikus intézmények vagy a sajtószabadság védelme egyrészt nem áll jól egy szélsőjobboldali ihletettségű pártnak, másrészt pedig óhatatlanul a »gyűlölt« politikai szereplők mellé sodorja.)
Ebben a helyzetben a Jobbiknak jelenleg mindössze két választása lehet: (1) felismerve és elfogadva a politikai realitást megpróbálja megőrizni pozícióját a Fidesztől jobbra, de olyan módon, hogy a politikai viták többségében a kormány támogatójaként, ösztönzőjeként lép fel, vagy (2) minden erejét arra fordítja, hogy olyan új törésvonalakat hozzon be a magyar politikába, amelyekben álláspontja minden más szereplőhöz képest unikális, egyedi. Az első biztonsági megoldásnak látszik, de a kockázatairól a MIÉP vezetői sokat tudnának mesélni. - bár lehet, hogy lehetne jobban, ügyesebben is csinálni. A második viszont őrült radikalizmust igényel, ráadásul a magyar politikában láthatóan nagyon kevés olyan ügy akad, amelyben a pártrendszer és a közvélemény »újraosztható«.