„Hogyan értékeli a cancúni klímacsúcsot?
Apró eredményeket értek el, vélhetően a résztvevők nem engedhettek meg maguknak még egy olyan teljes kudarcot, mint amibe a tavalyi, koppenhágai csúcs fulladt. Akkor ugyanis megkérdőjeleződött volna, hogy egyáltalán képes-e az ENSZ égisze alatt megoldani ezt a kérdést a nemzetközi politikai elit. A legjobb előrelépés, hogy létrehozták annak mechanizmusát, hogy a fejlett országok hogyan vehetnek részt a többnyire fejlődő országok területén lévő esőerdők megóvásában. (...)
A tavalyi koppenhágai csúcs idejében robbant ki a „klímagate”, ami megrengette a klímaváltozással foglalkozó tudósok hitelét.
A felmelegedést a »klímaszkeptikusok« sem tagadják, ők leginkább a megoldás módjait szokták kritizálni. Amikor egy ilyen nagy horderejű problémával szembesülünk, akkor az államok szükségét érzik, hogy erre a problémára költsenek. Így kialakul egy új piac, a klímaválság megoldásának a piaca, egy tudományos kutatási és tanácsadási piac.
Zárójelben jegyezzük meg, hogy nem azzal van a baj, hogy az éghajlat változik, az természetes módon is változik. Nem arról van szó, hogy hosszú ideje stabil a klíma, és most csak az emberi tevékenység következtében beindult a felmelegedés. Az viszont nem mindegy, hogy milyen gyors a változás. Eddig ugyanis ezek a változások olyan sebességgel folytak le, hogy az élővilág tudott hozzájuk alkalmazkodni. Az ökológusok, legalábbis egy részük azt mondja, hogy nem is azzal van a baj, hogy az éghajlat megváltozik, akár adott esetben emberi tevékenységek eredményeként is, hanem azzal, hogy ez nagyon hirtelen történik, és nem lesz időnk (nekünk, embereknek vagy a többi fajnak) hozzászokni. Tehát gond van, amit meg kell oldani, erre költ az állam, az így kialakult kutatási piacra pedig sokan rámozdultak. (...)
Valóban fizettek le multik klímaszkeptikus kutatókat?
Biztos lehetett ilyen is. Mint ahogy mások meg alarmistákat fizethettek le. Ugyanakkor a kutatók többsége mindkét oldalon saját tényleges tudományos meggyőződését követi. S azt is bizonyosan állíthatjuk, hogy mivel viszonylag nagy számban vannak különböző mértékben és módon szkeptikusok (számuk egyáltalán nem olyan jelentéktelen, mint ahogy azt egyesek megpróbálják beállítani), annyi pénze azért az üvegház-kibocsátásban érdekelt iparágaknak sincs, hogy mindet le tudták volna fizetni.
Ebben a »klímaalarmizmusban« számomra az tűnik érdekesnek, hogy miközben arról beszélnek, hogy fel kell hívni az emberek figyelmét a felmelegedésre, a csapból is ez folyik, rendszeresen beszámol róla a média, hetente konferenciát szerveznek róla, egyszóval a közbeszéd egyik legelső témájává vált, és nem hiszem, hogy sokan lennének, akiknek még fel kell hívni a figyelmét a klímaváltozásra.
Ebből a szempontból a kollektív cselekvés csapdájában vergődünk, mindenki a másikra vár, hogy ténylegesen cselekedjen. A globális éghajlatváltozáshoz hozzájáruló szennyezőanyag-kibocsátások ugyanis olyanok, hogy mindannyian kibocsátjuk ezeket, mindennapi, természetesnek és magától értetődőnek vett tevékenységeink során. Mindannyian egyenként jelentéktelen mértékben termeljük ezeket az anyagokat, de mivel a Föld minden lakója részes, ezért összességében mégis jelentős változást tudunk előidézni. Régebben könnyebb volt környezetpolitikát folytatni. Mindig volt egy-két »gonosz« vállalat, ami óriási mennyiségben eregette a mérgeket a környezetbe, nem volt nehéz politikai akciókat kezdeményezni: a vétlen többség állt szemben néhány szennyezővel. Mai korunk jellegzetessége, hogy egyre több környezetszennyezés fakad a fogyasztásból, s ilyenkor magunk ellen kellene tüntetnünk, tiltakoznunk. Ezért nehéz a klímavédők dolga: nem vállalati technológiaváltást kell kikényszeríteniük, hanem az emberiség életmódjának részleteiben kellene változtatnunk. S mi sem nehezebb, mint mindennapi szokásaink megváltoztatása.”
