Már bocsánat

„Szerintem az a jó, ha  önszabályozás van. Lelkiismeret. Szentlélek, urambocsá. Lehetetlen, hogy ennyi gyűlölködés, rágalmazás, gyanúsítgatás, ennyi maró és gyilkos cinizmus maradjon a közbeszédben. Elhűlve látom, hogy ma már úgynevezett keresztények is micsoda kirekesztő, becsmérlő módon képesek támadni mindenkire, egymásra főleg. Hogy mennyire nincsen vitakultúra Magyarszágon. Hogy milyen villámgyors reflex a másként vélekedő leminősítése, kompetenciájának kétségbe vonása – ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni.

Nem vagyok képes jó lelkiismerettel folytatni a munkámat, míg be nem ismerem: az elmúlt években publicistaként magam is sokat rontottam a helyzeten. Nem akartam, csak tettem, dühből. Ezért most, az önszabályozás híveként, nyilvánosan bocsánatot kérek mindazoktól – élőktől és holtaktól egyaránt – akik tevékenységét úgy kritizáltam, hogy egyúttal kipellengéreztem, szándékosan megaláztam őket. 

Nem névsor szerint, csak ahogy eszembe jut: bocsánatot kérek Popper Pétertől, Eörsi Istvántól, Heller Ágnestől, Kenedi Jánostól, Tamás Gáspár Miklóstól, Gábor Györgytől, Wildmann Jánostól, Buda Pétertől, Bakáts Tibortól, Szili Katalintól, Gyurcsány Ferenctől, Dobrev Klárától, Horn Gyulától, Havas Szófiától, Novák Attilától, Seres Lászlótól, Bolgár Györgytől, Orosz Józseftől, Babarczy Esztertől, Szalai Erzsébettől, Benyik Mátyástól, Szijjártó Pétertől, Németh Zsolttól, Ablonczy Balázstól.

Nevezettek, tudom, nem valók egy kalap alá. Többségükkel feltehetően eztán sem fogok egyetérteni, és ezt nem is szándékszom titkolni. Úgyhogy talán lesznek ellenségeim ezután is. De én már nem vagyok ellensége senkinek.”