A titkosítás titkosítása

„Húsz éve tologatunk magunk előtt egy nagyon fontos ügyet, amely mindmáig az érdeklődés középpontjában áll. Jelesül: ki kit szervezett be, ki volt ügynök, ki volt tartótiszt, egyáltalán, mi is az az elhíresült ügynöktörvény, amelynek a szó igazi értelmében a valósághoz semmi köze. Kérdés, hogy az úgynevezett rendszerváltás (amelynek ténye is vitatott) előkészítésekor miként jártak el azok, akik a politikai összerakósdit szervezték, vagyis arról döntöttek, mely pártba hány ügynököt küldjenek. A szervezők egy része még mindig szóra bírható lenne! Az elmúlt húsz év egyértelműen bebizonyította az úgynevezett »beültetések« tényét, hiszen nagy rendszerességgel bukkannak fel a jobb- és a baloldalon is különböző akták s különböző személyek, akik aztán azonnal magyarázkodni kezdenek. Sőt, vadul rúgkapálnak, nehogy kiderüljön a titkosítás titkosítása.

Az egykori szocialista tábor utódállamaiban kivétel nélkül mindenütt fény derült a pártállami idők ügynökeinek tevékenységére, csak nálunk nem. Sőt, lassan már azon sem csodálkozhatnánk, ha netalántán valamilyen »príma alapítvány« kitüntetéseket is osztogatna némi készpénzzel vagy örökös nyugdíjjal a besúgóhálózatot mozgató és abban részt vevő tagoknak.

Húsz éve tűrjük az 1990 előtti politika és közélet titkosítását s annak magyarázatát: azért nem szabad, hogy kiderüljön a valóság, mert ezzel emberi életeket lehetne tönkretenni. Ők a múlt kiszolgálói, akik a jelenünkben is tovább működnek, továbbra is háborítatlanul élnek közöttünk, hiszen a mindenkori titkosítás titkosítása védelmet nyújt nekik. Az ő esetükben azonban senki nem törődik azzal, vajon hány ember életét tette tönkre a tevékenységük. Az igazságtétel elmaradt, s úgy érzem, el is fog maradni. Örökre. Pedig voltak, akik vehemensen küzdöttek azért, hogy ne így legyen. Végül semmilyen eredményt sem tudtak elérni, mert mindig »leszólt« vagy »odaszólt« valaki.”