„Magyarországon egyetlen kormány sem nyúlt soha a gazdaság elavult makroszerkezetéhez. Ehelyett fiskális restrikcióval, vagyis a fogyasztás és elosztás felszíni szféráinak kapargatásával próbálták meg mindig is az egyensúlyi zavarokat kezelni, természetesen eredménytelenül. Sőt, ezek a »csomagok« tették ciklikussá a magyar gazdaságot, vagyis generálták a válságciklusokat.
Ha lett volna Magyarországon valaha is tudatos makroszerkezeti politika, akkor elsőként számolták volna föl az alumínium vertikumot, különösen akkor, amikor az eocén-program összeomlott az 1980-as évek közepén a karsztvíz probléma miatt. Akkor abba kellett hagyni a hazai bauxitbányászatot. Hozzáteszem: mélyművelésű karsztbauxitot, a magas költségek miatt ekkor már sehol sem bányásztak a világon. A felszíni művelésű lateritbauxit bányászat Jamaicában, Guineában, Guayanában, Ausztráliában folyt és folyik, miközben az alumíniumipar eme lelőhelyektől több ezer kilométerre települt, így Norvégiába, Kanadába, az Egyesült Államokba. Vagyis az olcsó vízenergiában gazdag országokba.
Magyarországon a felszámolás helyett átálltak az 1980-as évek közepén a Guineából, majd Bosznia-Hercegovinából importált bauxit feldolgozására. Nyilván azért, mert bővében vagyunk olcsó vízienergiának…
Teljesen abszurd volt tehát a hazai alumíniumvertikum fenntartása. Az iszapömlés jó alkalmat teremthetett volna a hazai alumíniumvertikum gyors felszámolására, a dolgozók átképzésére, átirányítására más, kevésbé környezetszennyező, és kevésbé energiaigényes ágazatokba. Sajnos erre még csak halvány utalást sem érzékelek gazdaságpolitikusaink, közgazda guruink megnyilatkozásaiban.”
