Nagy Imre emlékére

„Ez a bejegyzés nem arról a Nagy Imréről szól, aki az 1956-os forradalom miniszterelnöke volt. Az én Nagy Imrém, nagynéném férje, a héten hunyt el, 82 éves korában. Talán a legszívósabb ember volt, akit életemben ismertem. Egy eltűnőben lévő embertípus, a kemény, becsületes, dolgos, igazságszerető, meg nem alkuvó magyar ember egyik utolsó példánya.

Visszagondolva rá, gyakran érzem úgy, hogy ma már nem születnek ilyen emberek. Felnőttfejjel is csüngtem a szavain, amikor 1956-os emlékeiről beszélt. Amikor elmesélte azokat az eseményeket, amiket nem lehet történelemkönyvekből, csak hosszú, esti beszélgetésekből megismerni, a másik szemébe nézve, figyelve arca rezdüléseit. Fiatalkorát, reményeit, nehézségeit, annak az évnek az őszét, és utána a kemény éveket. A bivalyerős fizikumú Imre bácsi akkor, Győrben, a forradalom kitörésekor néhány pofonnal »helyrerakta« a helyi, fegyveres ÁVH-sokat, majd a lefegyverzetteket megvédte a meglincseléstől. Fiatalkorában birkózó volt, és egész életében a szűcs mesterség lelkiismeretes ápolója.

Apa, férj, nagyapa, dédnagyapa. Ismerte a földet, ahol született, és amelyet szeretett. Soha nem panaszkodott, csak kérlelhetetlenül dolgozott. Idősen és betegen is. Tiszteletreméltó, kemény és szeretnivaló ember volt. Igaz magyar.”