„Ha komoly baj történik az életadó iparban, az felér egy vulkánkitöréssel. A meleget és főtt ételt adó tűz is borzalmas, ha elszabadul, és az éltető alumínium is veszélyes lehet. Ez van. Nyilván mostantól világszerte oda fognak figyelni a vörösiszapra, de rövid-, közép- és hosszú távon is azok a nemzetek járnak jól, amelyek hagyják élni az almumíniumiparukat – már ha olyan szerencsések, hogy van nekik.
Csernobil katasztrófája nagy hatással volt az atomenergia népszerűségére, talán leginkább Németországban. Ennek eredményeképp le is álltak az atomerőművek építésével, sőt törvénybe iktatták, hogy a meglévőket is mind be fogják zárni. Egyértelműen káros volt a pánik: látszik ez a német és a francia légszennyezettségi adatok összehasonlításán, az orosz gázfüggőség mértékén. Merkel kormánya éppen most próbálja visszacsinálni a dolgot, de húsz év már így is elveszett. Pedig Csernobil óta semmi hasonló nem történt. Az atomreaktorok békésen zümmögve termelik a villanyt a kórházaknak és az óvodáknak, a hűtőtornyok mosolyognak a kék égre.
Magyarország nem áll olyan jól, hogy a drámai hatás kedvéért lemondjon egy nagyüzemről, amelynek nem is az a legfontosabb jellemzője, hogy munkát ad, hanem hogy versenyképes. A MAL európai piaci részesedése 12 %, a világpiacon 4 % - ezek óriási számok ahhoz képest, hogy mekkorák vagyunk. Termékeit nem szeszélyes sznobok vásárolják múlandó lelkesedésből, hanem megbízható partnerek azért, mert jó áron megfelelő árut kapnak. Nincs túl sok olyan magyar vállalat, amely a világ élvonalában akár beszállítóként jelen tud lenni. Repülőgépet és szupersportkocsit nem tudunk gyártani, bénák vagyunk hozzá: örüljünk annak, hogy az alapanyagot mi adhatjuk hozzájuk. Már Kossuth is látta, hogy ipar nélkül a nemzet félkarú óriás, a mai Magyarország félkarú törpe lenne nélküle. Fáj a levágott ujj, de hülyeség volna miatta amputálni az egész kart.”