Vadászat a vörös decemberre

„A '61-es Eichmann-per egykori morális vitáihoz hasonlítható az a véleményütközés, amely a napokban a Biszku-film kapcsán kibontakozik. Egyesek szerint a sajtószakma etikai mércéjét a kamera és a "szenzáció" kedvéért lejjebb állította a Novák-Skrabski-páros, hiszen az ex-belügyminiszter Biszku Bélának csak az utolsó felvétel alkalmával mondták meg, hogy valójában nem Márok nagy szülöttei iránt érdeklődnek igazán - mint mondták ezt az elején -, hanem bocsánatkérésre ösztönöznék a véreskezűek máig életben lévő képviselőjét. Ezt az érvet nem fogadják el azok, akik szerint a történelem helyes megismerése iránti kötelesség és a bűnök feltárásának társadalmi igénye együtt követeli meg, hogy a forradalom leverésében aktív szerepet játszók kilétére így vagy úgy, de fény derüljön. A jogász hosszú gondolatmenete pedig úgy összegezhető - igen meggyőzően -, hogy mivel Biszku elvtárs előzetesen hozzáárult a felvétel elkészítéséhez, továbbá kamerák előtt Márokba is leutazott, ráadásul negyven-ötven évvel ezelőtt magas rangú állami tisztségviselő volt, nos, így olyan közszereplőnek számít (máig!), akinek nem lehet jogi kifogása egy tetteiről és általában őróla magáról készült doku ellen.

Az európai "zsidótlanítás" egykori vezetőjét a fiatal Izrael állam a hidegháború rövid felmelegedő időszakában (1960-ban) egészen egyszerűen elrabolta Argentínából, majd bíróság elé állította azért, amit tett. Sokan voltak akkor is, akik nem tartották helyénvalónak, hogy az izraeli titkosszolgálat lecsap bizonyos emberekre, és mintegy önkényesen elszállítja őket Jeruzsálembe, hogy ott a maga jogrendje szerint ítélkezzen felettük. (Bizonyos szempontból idehozható a 2010 elejei dubai merénylet is, amikor hamis papírokkal, nyugati turistáknak öltözve végeztek a Moszad emberei arab terroristákkal.) Izrael ekkor - kevéssé vitatható módon - arra hivatkozik, hogy ha nincs aki a népe elleni bűnösöket megbüntesse, hát megteszi ő maga.”