„Motoros Billy alól végleg kicsúszott a járgánya. Motoros Billy végleg elvesztette az uralmát szabad száguldása felett. Most nem egy intoleráns déli farmer lőtte ki alóla az életet, hanem a gyógyíthatatlan kór. Elment Dennis Hopper, kamaszkorunk loncsos hajú, rojtos ruhás bálványa. (...)
Easy Rider. Így, egyszerűen, minden félresikerült fordítás, értelmezés nélkül. Órákig tudnék róla beszélni, nem is számolom már, hogy hányszor láttam. Írtam róla kisebb esszét, tartottam róla előadást egy 68-as sorozatban. Most egy speciálkollégiumot tervezek főiskolásoknak, amelyből szintén kihagyhatatlan a film. Abban a szerencsében részesülhettem, hogy közel másfél évtizede találkozhattam a film operatőrével, Kovács Lászlóval, aki sajnos már szintén nincs az élők sorában és sosem felejtem el, ahogy elmesélte: Hopper megérkezett leendő alkotótársaihoz, Peter Fondához, Jack Nicholsonhoz és Kovácshoz, majd gyakorlatilag „eljátszotta” nekik a filmet. Mozitörténeti tény, hogy ez volt az olyan film, amelyben a rock-zenének dramaturgiai-narrátori szerepe volt és soha operatőr nem tudta olyan tökéletesen visszaadni a kábítószeres víziók fényviszonyait, mint honfitársunk. (...)
Az Easy Rider egykor felszabadította lelkünket, szellemünket belénk oltva hangjait, színeit. És ezek az érzések nem öregszenek testünkkel együtt, sőt, segítenek abban, hogy fiatalok maradjunk. Remélem, Dennis Hopper odaát jó társaságba kerül. Már sodorják neki az örökkévalóság jointját.”