„A mellékvonalak bezárásával való fenyegetőzés és némelyiküknek - természetesen szimbolikus - »bezárása« olyan látszatreform-cselekvés volt, ami ideig-óráig alkalmas volt arra, hogy lila reformködbe burkolja az államvasutakat Magyarország és a MÁV hitelezői előtt. A mellékvonalakat Magyarország nemzetközi kötelezettségei, illetve azoknak a vasúti forgalomban lebonyolított szerepe miatt ugyanis nem lehetett bezárni, legfeljebb le lehetett venni róluk néhány motorvonatot és át lehetett vezényelni róluk néhány vasutast más szolgálati helyre. (Majd visszavezényelni őket, amikor a tehervonatot működtető vasúttársaságoknak szükségük van rájuk.) Az államilag támogatott, veszteséges vidéki járatok számának csökkenése már csak azért sem hozhatott pénzügyi megtakarítást, mert az urbánus politikai erők ennél lényegesen nagyobb számú új járatot indítottak a nagyvárosok között. (...)
Remélem, hogy a mellékvonalak hivatalos újranyitásával a rituális közlekedéspolitika helyét a racionális közpolitika-alkotás veszi át. Ha viszont a miniszterelnök által meghirdetett 29 pontot következetesen alkalmazzák az állami vasutakra is, annak a költségmegtakarítási hatása a sokszorosa lehet a »bezárt« mellékvonalakon »megspórolt összegnek«, és még a korábbi reformjavaslatokon is túlmenő pénzáramlásokat szabadíthat fel. Innen pedig már csak egy lépés utolérni az európai vasútpolitikát, amely tíz éve azt hirdeti, hogy akinek van pénze, az vásárolhasson magának kiegészítő szolgáltatást a magánvasutaktól vagy az állami vasutak nem közfinanszírozott helyeire is. A tényleges megtakarítások és az új utasoktól érkező új bevételek már valóban meghozhatják húsz szűk esztendő után a vasúti szolgáltatások kínálatának mennyiségi és minőségi bővítését.”