Egy tömeggyilkos vallomása

„A film jelenetei önmagukért beszéltek a politikusról. Három egybevágott képet láthattunk, amelynek az az érdekessége, hogy három különböző helyszínen mondja el Biszku ugyanazt a dolgot, ugyanazzal a hanglejtéssel, gesztusvilággal. Betanult történetei voltak, amelyeket profi módon tudott előadni- derült ki a beszélgetésből. Olyanokra is fény derült, amit a filmben nem láthatunk, mint például, hogyan vélekedett a rendszerváltás előtti politikusokról, miként látta Nicolaie Ceausescut, Mihail Gorbacsovot, Kádár Jánost.

Biszku kijelenti, ami már a filmben is szerepel: Nagy Imre megérdemelte a halálát. Valamint azt is állítja: nem ő hozta a kivégzésekre, bebörtönzésekre vonatkozó döntéseket, hanem az akkori törvényhozó szervek. Mint tudjuk, ez nem igaz, hiszen hathatós befolyása volt abban, ki milyen ítéletet kap az 1956- os forradalom után. Ő úgy látja, valahogy rendet kellett tartani az országban, a rendbontókat meg kellett büntetni. Nem bánta meg tetteit, senkitől nem kérne bocsánatot, ám azt elismeri, hogy helyenként a Rákosi- korszaktól 1989- ig a szocialista rendszer követett el hibákat.

A filmben végighallgathatjuk 1956-os elítéltek vallomásait, történészek, pszichológusok álláspontjait Biszku Béláról. Pörgős, rövid, velős, helyenként sokkoló, máshol megható jelentek jellemzik Skrabski és Novák filmjét. Ki-ki levonhatja a tanulságot belőle. Egy azonban biztos, a két újságíró nem kényszerítette semmire a hírhedt politikust, céljuk csupán annyi volt, kérjen bocsánatot tetteiért, vállaljon felelősséget a történtekért. Ez ugyan nem történt meg, de mint a közvélemény, mint a film készítői számára annyi elégtétel maradt, a szembesítés megtörtént, a film elkészült, Magyarországon eddig csaknem kétezer ember látta, a Kolozsváron is teltházas volt a bemutató, az elkövetkezőkben, valószínű még többen megtekinthetik.”